Gondolom, az sem volt biztos, hogy egyáltalán megmaradhat a pályán?
– Az sem, hogy megmarad-e a lábam. Vagy, hogy tudok-e majd járni. Borzalmas volt, de végigcsináltam. Meggyógyultam, mert meg akartam gyógyulni, és a lábam tökéletesen rendbejött. De annyira, hogy most is indulok triatlonban a színészolimpián.
Az ilyen akaratot általában otthonról hozza az ember. A tartást, az erőt.
– Nagyon jó családban nőttem föl, de nyomorult körülmények között. Édesapám őrnagy is volt, doktor is, az ilyesmi akkor nem számított előnynek. Hiába volt tisztességes, kétdiplomás ember, három évet ült Szegeden, és segédmunkásként kellett meghalnia. Édesanyám pedig felnőtt fejjel végezte el az óvónőképzőt, nevelt engem meg az öcsémet, nem kellett szégyenkeznünk soha. Talán csak az ötvenes években, amikor női cipőben jártam iskolába. Erős asszony volt, aki szegény, éppen a sorozat indulása előtti évben halt meg, nem érhette meg, hogy mindennap lásson engem a tévében.
Körtvélyessy. Szép, történelmi levegőjű név.
– Felvidékiek vagyunk, az ezerkétszázas évekből származtatjuk a családot, apám tizenkilencig ott is élt, Eperjesen. Nemrégiben, ahogy nézegettem a családfát, két érdekes dolgot is találtam. Anyai ágon rokonunk volt Deák Ferenc, és az őseim között szerepelt egy Hoffer József nevű orvos, én meg ugye pont ezen a néven játszom a sorozatban.
Mindig színésznek készült?
– Mióta az eszemet tudom, sportoltam, sokáig olimpiai bajnok akartam lenni. Győzni, bizonyítani akartam. A színészet jóval később, szinte észrevétlenül jött. De akkor nagyon. Kezdetben volt az akarat, az önbizalom meg a vágy, hogy mi mindent akarok eljátszani. Később már az lett a fontos, hogy kikkel, hol és hogyan? Például amikor Székely Gábor hívására Szolnokra mentem, egy más minőség felé indult el a pályám. Ami áldás is, átok is, mert az ember most már ugyanazt keresi mindenütt. Az érzést, hogy akik együtt dolgozunk, ugyanarra gondolunk, hogy nem számít semmi, csak amit csinálunk. Nem elég, hogy végy tizennégy jó színészt, ennél több kell. És ott több volt.
Mi ez a több?
– Ugyanazt kell akarni, és nem törődni semmi mással. Csak hát ez nehéz, ha az embernek családja van, ha kötelességei vannak. Összeegyeztetni a polgári életet meg a művészetet, nem is tudom, hogy lehet-e. Persze, vágyom én is jól élni, meg utazni, de vágyom arra is, hogy lemenjek egy stúdióba, és ott heteken át, éjjel-nappal dolgozzunk. Ugorjunk egymásnak, tépjük szét egymást, mutassuk meg a sebeinket, csináljuk! És az nem öröm. Semmi köze sincs hozzá. Az olyasfajta boldogság, amelyben benne van a megtett út fájdalma is. Az az ember, aki fölmegy a Mount Everestre, nem azért megy föl, mert az de nagy öröm. Azért megy föl, mert nem tud nem fölmenni, még akkor is, ha közben tönkremegy belé.
És tönkremegy?
– Miért, miből áll össze egy színészi létezés? Abból, hogy minél több dolgot megmutatok magamból. Abból, ami bennem van. És ehhez néha nagyon mélyre kell menni. Sok Jancsó-filmben játszottam, tizenvalahányban, akkor ismertem meg Latinovitsot. Hát ő sem alakított soha! Marcangolta, kínozta, tépte magát. Mi ketten jóban voltunk, a szobám falán ott függ a képe, egy mohácsi festőbarátom készítette. Meghatározó volt ez a találkozás, talán, mert én is végletes vagyok, és annyi energia van bennem, hogy néha félek ezeket fölszabadítani.
Mindent mindig forrón? Sohasem langyosan?
– A baleset után két-három könyvet olvastam el egy nap, abba is belevetettem magam. Ha meg ittam, mert az is megesett, arról is őrült történetek vannak. Szenvedélyes, férfias, önpusztító időszak volt. Csak az ilyesmiben nem szabad benne maradni. Tudni kell abbahagyni. Én például tíz éve egyetlen kortyot sem iszom, mert ötvenévesen letettem a cigarettát és a poharat. Kész, vége.
A szerelemben is ilyen végletes volt?
– Nagy szerelmeim voltak, szép, híres színésznők, ma is szeretem őket. Gór Nagy Mariska, Sir Kati, Bordán Irénke.
Ezek után azt gondolnám, hogy a feleségének semmi köze sincs a színházhoz.
– Pedig színésznő ő is. Tehetséges, nehéz ember. Olyan, aki még nálam is kevésbé képes megalkudni. Hihetetlen akaratereje van, de én csak az ilyen embereket szeretem, csak az ilyenekkel tudok mit kezdeni. Tizenkét évvel fiatalabb nálam, a kínai horoszkóp szerint Kígyók vagyunk mindketten. Huszonhét éve élünk igazi latinos házasságban. Néha azt gondolom, annyira nem illünk egymáshoz, hogy éppen emiatt vagyunk egymáshoz valók.
Van egy lánya is.
– Negyvenkét éves voltam, amikor apa lettem, az apám is annyi volt, amikor én születtem. Kinga tizennyolc éves, rendes kis ember, eléggé féltem is emiatt. A neve is azt jelenti, hogy ő az, aki összetartja a családot. Nagyon jól gondolkodik, együttérző, szereti, aki csak ismeri. Mindenkivel megtalálja a hangot, bár ennek, amikor kézhez kapom a telefonszámlát, nem mindig örülök.
Hogyan került ebbe a másik családba, a Barátok köztbe?
– Egy nehéz időszak után. A Nemzeti Színháznál voltam, Csiszár után jöttem fel Miskolcról, ma is ott vagyok, csak ma már Pesti Magyar Színház a neve. Rossz döntés, hogy maradtam, hiszen tíz év alatt két szerepem volt. Én valahogy olyan vagyok, hogy ha egyszer valaki mellé odaállok, akkor akár utolsóként is, de ott maradok. És akkor nincs kikacsintás, meg jelzés kifelé, hogy én nem is vagyok ám igazán itt. Ez történt. Pontosabban, amikor nem történt semmi, nekiálltam, és eljátszottam Az őrült naplóját. Ez is csak nekem jut eszembe, hogy Darvas csodálatos, gyönyörű előadása után éppen ezt válasszam. De hát nagyon meg akartam csinálni. Szerintem az ember csak jó helyzetben változtasson, rossz helyzetben maradjon ott, és bizonyítson! Akkor azt összegzésnek szántam az eltelt huszonöt-harminc évről, és tényleg az lett, mert jószerivel ez volt az utolsó szerepem. A Barátok közt mellett nem lehet mást játszani, nem tűr meg egyebet.
Lehet ezt is olyan kérlelhetetlenül, olyan forrón végezni, mint a többit?
– Ez burok, tartozás valahová, vállalható kompromisszum. Egy idő után rájöttem a technikájára, az pedig az, hogy egy bizonyos dolgot igazán jól meg kell csinálni, a többivel pedig nem szabad törődni. Nagyon jóban vagyok ezekkel a fiatal gyerekekkel, különösen Halász Gabival, aki a fiamat, és Konta Barbikával, aki a lányomat játssza.
Mennyit lehet elmondani abból, hogy döntő fordulat előtt áll Hoffer József figurája a sorozatban?
– Azt hiszem, semmit.
És mi vár Körtvélyessy Zsoltra?
– Remélem, még sok minden. Most megint érzek magamban annyi erőt, meg azt a bizonyos feszültséget, hogy valamit létrehozzak színpadon. Bár azt, hogy a legkisebb faluban is megismernek, ezektől az évektől kaptam meg, korábban legföljebb ismerős voltam, de nem tudtak egyetlen dologgal azonosítani. Most tudnak, de mégsem szeretném, hogy csupán a nézettségi index maradjon meg belőlem. Azt remélem, hogy lesz még néhány jó évem ezen a pályán. Mindenre nyitott vagyok.
