2002. Március 27.

Az Éj királynõje a Bakonyban biciklizik

Egyik barátja mondta róla: milyen különös, hogy az a lány, akit több ezren ünnepelnek egy-egy operaelõadáson, aki lassan már "hivatalosan" is az Éj királynõje, otthon, a kis bakonyi faluban melegítõnadrágban teker nagymamás biciklijén.

Fejős Éva

Betér a boltba, traccsol a helybeliekkel, és nincsenek sztáros allűrjei. Miklósa Erika csinos, vagány, közvetlen lány, aki nem szereti, ha művésznőnek szólítják, aki minden vasárnap ugyanazon a helyen ebédel, és mindig ugyanazt. Rántott karfiolt, céklasalátával.

– Lehet, hogy le fog állni a magnód. Nálam valahogy minden újságíró magnója leáll, elromlik, megakad.

A villanykörték is szétdurrannak?

– Nem. A magnókra is csak azért gyakorolhatok ilyen hatást, mert egyszer valakié elromlott, és attól kezdve, ha ránézek egy diktafonra, azt gondolom: biztos, hogy ez sem fog működni. És a szerkentyű “veszi” a hullámaimat.

Az enyémre ne nézz rá, jó? Egyébként az autókkal is így vagy?

– Igen, de szerintem mások is. Az autóknak lelkük van. Amikor az első kocsimnál felmerült bennem, hogy elérkezett a csere ideje, rögtön dupla defektet kaptam.

Milyen a lelke annak a harmincéves autódnak, amelyet a harmincadik születésnapodra kaptál a férjedtől, Lóránth Zoltántól?

– Azóta már harminckét éves. Együtt töltöttük ezt a két évet. Ez egy veterán, coupé Mercedes – nem is autó, hanem társ, családtag. Imádom, mert nincs benne százféle kis gomb, nincsen tele elektronikával. Egy időutazás, élmény vezetni, áprilistól októberig ezzel járok, egyébként garázsban áll. Megbecsüljük, szeretjük, talán azért is ilyen “rendes” velünk. Hálás. Van egy régi motorom is: egy T-1-es Pannónia, állítólag ez a típus is ritkaságnak számít. Öt éve kaptam a férjemtől.

Vezeted?

– Még nem. Annakidején édesanyámnak volt egy Babettája, tizenhat évesen nagylánynak éreztem magam, ha átülhettem rá a bicikliről. Most, hogy a Pannóniámat gyönyörűen felújították, eljött az idő, hogy megtanuljam vezetni. Hívogat, hogy üljek rá és induljak el… Ha ránézek, melegség tölti el a szívemet. Közös életünk kezdetét idézi számomra, azt, amikor igazán csórók voltunk, de valahogyan mégis kigazdálkodtuk a tizennyolcezer forintos vételárat, és számomra nagyon nagy dolog volt, hogy lett valamim, ami csak az enyém!

Volt másik motorotok is, egy Yamaha. Mi lett vele?

– Tavalyelőtt Zoli azt mondta: “Harmincéves vagy, már tíz éve vagy sikeresen a pályán – nem értem, hogy lehet, hogy egyetlen lemezcég sem akar veled lemezt készíteni!”. Akkor ő kiadta életem első, kereskedelmi forgalomban kapható albumát. Ehhez el kellett adnia a Yamahát, különben nem jutott volna pénz a reklámra. Megvált miattam a második számú “kedvesétől”.

Nem ez volt az első ilyen lépése, ugye?

– Nem. Az első lakását is feláldozta, hogy kijuthassak Milánóba ösztöndíjasként. A maradékból vettük a Bakonyban a házunkat.

Miért pont ezt a házat választottátok?

– Hiszek benne, hogy mindennek van kisugárzása. Megálltam a ház előtt, és az ablakain keresztül különös fény áradt felém. Mondtam Zolinak: irigylem azokat, akik itt élhetnek. Arra gondoltam, történjen bármi, rábeszélem a tulajdonost, hogy adja el a házat. És milyen a sors? Ez az egyetlen ház volt eladó a faluban. Két órán belül a miénk lett. Azóta megváltozott az életem. Mindig is kötődtem a földhöz, s ez a kötődés egyre erősödik bennem.

Te gondozod a virágoskertet?

– Persze. Az első évben veteményesem is volt, de a vakondok miatt alábbhagyott a lelkesedésem. Aztán ide kerültek a kutyák, és elriasztották a vakondokat. Azóta ők túrják fel a kertet…

Azt mondják rólad, hogy minden szomorú szemű kutyán megesik a szíved, és befogadod…

– Van ebben némi igazság. Zorro, a dobermann mellé befogadtunk egy kivert kutyát, Kofit, majd jött Aranyka, a west highland terrier. Korábban már volt ilyen kutyám, de alattomos betegséggel jött a világra, amellyel nem sokáig élhetett. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem lesz ilyen fajtájú kutyám. Aztán a kolléganőm terrierének megszülettek a kölykei, és majd’ megszakadt a szívem, amikor láttam a kis pofájukat. Az utolsó kölyköt a kolléganőm a kezembe adta, és azt mondta, ne tiltakozzak, vigyem! Mit lehet erre mondani? Hazavittem. A falubeliek Arankának nevezik. Nagy világjáró, velünk utazik mindenhová, és ő az úr a házban. Egyébként átvette a cicánk szokásait, például reggelente ugyanúgy mosakszik.

Nagy kert, szép ház – ideális helyszín a családi összejövetelekre.

– Sajnos nincsenek ilyenek. Zoli szülei és az enyémek is elváltak. Az az öröm, hogy az egész család körbeülje az asztalt, és önfeledt boldogságban vágjanak egymás szavába, nekünk nem adatott meg. Feltehetőleg ezért is alakítottunk ki Zolival olyan szokásokat, szertartásokat, amelyek már kezdenek hagyománnyá válni.