Akkor inkább elválok!

Ha nagyapa feljött hozzánk faluról, mindig elcsodálkozott: megint új szomszédaitok vannak? Nekem már fel se tűnt, hogy cserélődnek évről évre az utca lakói: feleségek, férjek jöttek-mentek, családok, gyerekek tűntek el és jelentek meg a látóteremben. Néhány apró csetepatétól eltekintve zajtalanul, feltűnés nélkül váltak el és házasodtak újra az emberek.

Nem történt semmi különös, csak produkálták a hazai átlagot: minden második házasságnak válás lett a vége. De nagyapa csak csóválta a fejét, szemlátomást nem értette…






Miért válunk?

– Lehet, hogy a régi házasságok boldogabbak voltak? – kérdezem dr. Buda Béla pszichiátert, aki idestova negyven éve követi nyomon a magyarországi válások alakulását. – Nem hiszem, hogy boldogabbak lettek volna, inkább csak kiegyensúlyozottabbak. Az emberek megfontoltabban kötötték őket, és pontosan tudták, mit várhatnak tőlük. Stabil, megalapozott kapcsolatoknak számítottak, ahogy a világ is az volt, amelyben létrejöttek. Ma minden mozgásban, átalakulóban van. A házasság intézménye is. A mai ember életének középpontjában az egyéni boldogulás, az önmegvalósítás áll, a házasság pedig mégiscsak egy korlát. Olyan hagyomány, amely szerint a házasfelek elszámolással tartoznak egymásnak, a családnak és az ismerőseiknek. Ráadásul az emberek manapság nem szívesen nőnek fel. Igyekeznek a harmincas, negyvenes éveikre is konzerválni a fiatalos életvitelt, a szabadságot, a nyitottságot.

A diákévek még soha nem nyúltak ilyen hosszúra, és ez szintén tartósítja a gyerekes, felelőtlen gondolkodást. Az emberek személyisége tehát sokáig nyitott marad, és engedi magára hatni a kortárscsoportokat, amelyek teljesen átértékelik az ideálokat, a vágyakat, törekvéseket. Megváltozott a szexualitáshoz való viszonyunk is. Ma már ritkaság számba megy, ha valaki – legyen az nő vagy férfi – nem keresgél a párkapcsolatán kívül is partnert magának. Egyáltalán, rengeteg inger ér bennünket a külvilágból, amelyek hatására minden eddiginél gyorsabban változunk. Ha egy pár huszonöt évesen összeházasodik, harminckét évesen már nem ugyanaz a két ember. Ez a házasságok két nagy buktatója közül az egyik.


Veszekedni tudni kell!

– Hogyan lehetne ezt kivédeni?

– A pároknak folyamatosan, türelmesen kommunikálniuk kellene a szükségleteikről. Nem a látszat erőltetésére van szükség, hanem a változások megfogalmazására. Ehhez hozzásegíthet egy jó, változatos, mindkét félnek örömet nyújtó szexuális kapcsolat. Mégiscsak ez a legintimebb kommunikáció. Erről a közös nevezőről elindulhatnak a többi probléma megoldása felé. Az is fontos lenne, hogy ne fojtsák magukba azt, ami bántja őket, hanem mondják ki! Csakhogy veszekedni is tudni kell… A többség csak ahhoz ért, hogy sértéseket vágjon egymás fejéhez, pedig a gondjaikról kellene beszélniük.

Az igazi kommunikáció az, ha valóban azt értik, amit mondanak egymásnak. Két autonóm személyiség egyezkedjen a kölcsönös megértés jegyében.

– Mi a második buktató?

– Összefügg az elsővel. Ha egy pár szexuális élete megreked, unalmassá válik, a kapcsolatba könnyedén beteheti a lábát egy harmadik. Egy új kapcsolat, különösen a kezdeti, lelkileg felfrissítő szakaszában, görbe tükröt tart a réginek, és már kész is a döntés a válásról.