Temesvári Andrea: Öröm, hogy anyává válhattam – II. rész

Elég gyorsan teherbe estél Timivel. Ugyanolyan sportosan éltél a terhességed alatt is, mint korábban?

– Az orvosom azt ajánlotta, hogy ne sportoljak. Érdekes, hogy én, aki harmincvalahány évig nem tudtam meglenni mozgás nélkül, terhesen egyáltalán nem kívántam a sportolást. Egyszer-kétszer elmentem terhestornára, de nem esett jól.

Szülés után visszamentél a teniszpályára?

– Nem, mert szoptattam, és volt, aki azzal ijesztgetett, hogy esetleg elapad a sportolástól a tejem. Timi hat és fél hónapos koráig csak anyatejet evett. Akkor már hiányzott a mozgás, de ő volt a fontosabb számomra. Most, hogy újra terhes vagyok, nem kívánom a sportolást. Nagyon élvezem a terhességet, bár most sokkal kevesebb időm jut a születendő babára és magamra, hiszen Timi tizennégy hónapos, most fedezi fel a világot, s leköti az összes energiánkat. Kistestvére – aki az ultrahangos vizsgálat szerint fiú lesz – július végén jön világra.

Nem félsz a szüléstől?

– Jaj, dehogynem! Timikét természetes úton, érzéstelenítés nélkül szültem. Elég gyorsan világra jött, két és fél óra volt számomra az igazi, kemény fájdalom időszaka. De az aztán kegyetlen volt… Most, hogy tudom, mi vár rám, még jobban félek a szüléstől. Szerintem jobb, hogy ezt kimondom, mintha magamban szoronganék. Tudom, erős leszek, és a szülőszobában leküzdöm a félelmeimet. Hozzáteszem, a fájdalom sem tart vissza semmitől, hiszen amikor a lányom világra jött, azt mondtam: jöhet a következő!

Apás szülés lesz?

– Persze, az első is az volt. Talán Csongornak nehezebb lehetett, hiszen bánthatta őt a tehetetlenség érzése, az, hogy bár szeretett volna, nem tudott segíteni. Ám szerintem azért fontos egy apának, hogy ott legyen, amikor a gyermeke világra jön, mert – hiába simogatta, puszilgatta a párja hasát a terhesség kilenc hónapja alatt, hiába beszélt a babához – úgy érzi, hogy a kicsi egészen az anyához kötődik, és ha látja a babát megszületni, akkor részéről is megerősödik a kötődés. Legalábbis nálunk így történt. Eleinte például csak Csongi fürdette Timit, én nem is mertem megfogni piciny, törékeny testét… Timi egyformán kötődik hozzánk, mert mindketten rengeteget foglalkozunk vele.

Lehet, hogy a második gyereked születése után is azt mondod, hogy jöhet a következő?

– Biztos, hogy így lesz! Nagyon szeretem a gyerekeket, és igazi öröm, hogy anyává válhattam. Nem zárkózom el attól, hogy pár év múlva a harmadik gyermekünknek is életet adjak.

Most “csak” anyuka vagy, vagy vállalsz feladatokat is a hazai sportéletben?

– Elnökségi tag vagyok a teniszszövetségben, a Magyar Olimpiai Bizottság sportolói és női bizottságának szintén tagja vagyok. Ezen kívül a női válogatott csapat szövetségi kapitányi teendőit látom el, és azóta, hogy Timi megszületett, most először utazom el a csapattal néhány napra külföldre: a Federation Kupára megyünk Spanyolországba.

Tartod a kapcsolatot a versenyzőtársakkal, egykori ellenfeleiddel?

– Jóban voltam Navratilovával, Chris Everttel, Mandlikovával és még néhány lánnyal, de ezek nem nevezhetők igazi barátságoknak. A lányom születése után többen felhívtak közülük, gratuláltak, sőt, Mandlikovával azóta is kapcsolatban vagyunk, mert nem sokkal Timi születése után ikreknek adott életet, és időnként babaügyben tapasztalatot cserélünk. Itt azért nehéz barátságot kötni, mert aki a pályán ellenfél, azzal civilben sem lehet igazán jóban lenni.

Voltak civil barátnőid élsportoló korodban?

– Sajnos, nem. A versenysport elszakított a normális, átlagos élettől. Fiatal koromtól kezdve magántanuló voltam, és sokáig csak álmodoztam a baráti társaságról, a szerelmi kapcsolatokról.

Be lehet ezeket pótolni később?

– Ma már tudom, kicsit becsapás, amikor azt mondják a sportoló fiataloknak: majd meglátod, ami most a sport miatt kimarad az életedből, azt később bőven bepótolhatod! Hiszen a tinédzserkori bulizást, az akkor kialakuló kapcsolatokat harmincévesen nem lehet bepótolni, helyettesíteni. Inkább azt mondom, ma már próbálok teljes életet élni, és esetleg megtenni azt, amit sportolóként nem tehettem. Például Csongival elmentünk egyszer síelni – ilyesmiről korábban nem is ábrándozhattam.

Sok helyen olvashattunk arról, hogy a papád, mint edződ, nagyon kemény volt veled. Ezért lázadtál fel ellene?

– Amikor kezdtem érni, és önállóan gondolkodni rendelkezni, egyre rosszabbul viseltem, hogy nem használhatom a saját fejemet, hogy mindig megpróbálnak befolyásolni. Nem is jó az, ha a félig-meddig felnőtt gyerek problémáit a szülő oldja meg. A folyamatos viták eltávolítottak minket egymástól.

Ezen nem lehetett volna idővel felülemelkedni?

– Ezek szerint nem… Utólag látom, mindannyian hibáztunk. És ebből most, hogy szülő lettem, azt a tanulságot vontam le, ha Timi nagyobb lesz, hagynom kell, hogy a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat, hogy ő is hozhasson döntéseket.

Mi lenne, ha Timi tehetségesnek bizonyulna a teniszben?

– Egyik szemem sírna, a másik nevetne: azért sírna, mert nagy áldozattal jár, és csak keveseknek jön be igazán. Hiszen ugyanolyan sok időt, energiát és pénzt öl a teniszbe, aki a világranglista ötszázadik helyén áll, mint aki a tizedik! Nem kívánnám neki, hogy a középmezőnyben legyen. Támogatnám, de óvatosan.

Lennél az edzője?

– Biztosan nem. Nem szeretném őt elveszíteni… Szeretném, ha megmaradna gyerekemnek, én pedig az anyukájának, akihez bármikor jöhet, és akitől mindig szeretetet, simogatást, védelmet, biztonságot és biztatást kap. Gondolj bele: leszúrnám őt a pályán valamiért, és itthon, bármi búja-baja lenne, nem jönne hozzám, mert mérges lenne rám.

A te életedben sok ilyen ambivalens pillanat volt?

– Igen. Egyfelől nagyon jó és fontos volt, hogy a szüleim hajtottak a sportban. Az élsport miatt nem voltak barátaim, viszont valakivel csak megbeszéltem volna a lelki gondjaimat, problémáimat. Logikus, hogy az ember ilyenkor a szüleihez fordul, ám mivel sok-sok nézeteltérésünk volt a pályán, nem tudtam vigaszért menni hozzájuk.

Hogyan oldottad meg ezt a helyzetet?

– Rosszul. Menekültem, és sokszor olyan emberek társaságát választottam, akik később kihasználták a naivságomat, visszaéltek a jóságommal. Ezek a csalódások mind leszakítottak a szívemből egy darabot, kicsit keserűbb lettem, s a következő barátságban, párkapcsolatban tartózkodóbb voltam. Ezért is örülök, hogy jó pillanatban találkoztam Csongorral: úgy érzem, mellette kitisztultam, és amióta együtt vagyunk, sokkal nyitottabb vagyok mások iránt, talán éppen azért, mert nem menekülésképpen akarok barátokat szerezni, hanem jóérzésből. Nem azért vagyok nyitott a barátságokra, hogy oldjam a magányosság-érzetet, mint régebben, hanem mert olyan jó érzés megosztani az örömöket a barátokkal, s ott lenni valaki mellett, amikor fáj neki valami! Újra bízom az emberekben, helyreállt a normális értékrendem és nagyon boldog vagyok.

Semmi sem hiányzik az életedből?

– Nagy álmom, hogy létrehozzak egy sportcentrumot, vagy, mondjuk így: a Temesvári Andrea-féle tenisziskolát, ahol átadhatnám a fiataloknak az évek során összegyűjtött tapasztalataimat. És hát kicsit már hiányzik a tenisz. Ha elmegyek egy pálya mellett, megdobban a szívem. Harmincévesen hagytam abba a profi versenyzést, akkor is azért, mert egy sérülés miatt két évet ki kellett hagynom, s közben generációváltás történt: jött Graf, Sabatini és a többi fiatal, és azután már nem sikerült újra bekerülnöm a legjobb tíz közé. Az első harminc közé bejutottam, de folyton többre vágytam. Kudarcok értek, keserű lett a szám íze, s nem éreztem már magam olyan boldognak a teniszben, mint azelőtt. A nagy akarásnak nyögés lett a vége. Inkább időben abbahagytam. A profi versenyzés már nem hiányzik, de a hobbitenisz igen.

Most is a győzelem fontos, mint versenyző korodban?

– Szeretnék győzni, de már azt sem bánom, ha nem én vagyok a nyertes. Két éve nem játszottam. Megszületik a második babám, és amikor már nem szoptatom, lerohanok majd a pályára, és csak élvezetből, a saját örömömre fogok játszani – talán éppen a férjemmel. És, nekem is furcsa kimondani: egyáltalán nem fog zavarni, ha nem én leszek a győztes. Hiszen ez csak játék…