 |
A túladagolásban az is közrejátszhatott, hogy a cseppeket nem gyümölcslébe csöpögtetve szedtem, hanem, ha arra jártam, benyúltam a hűtőbe, és jót húztam a barna kis üvegcséből, amúgy férfiasan.
Mármost ez igen veszélyes dolog. A hűtőszekrény és környéke ugyanis különleges területe a lakásnak. A kompresszor halk zümmögése csábító, mint a szirének dala, és ha nem vigyázunk, máris oda a jól felépített diétánk. Merthogy elhatároztam még az év elején, hogy kevesebbet eszem majd, az egészség és az esztétikum jegyében. Hogy mi tett be a tervemnek? Az éjféli lakomák. Bizony, a frizsider. Egyedül ő a felelős.
Hívogat és vonz, mint valami elméretezett hűtőmágnest. Amíg az ember facér, könnyű dolga van. Hazajön egy megterhelő baráti találkozóról. Csersav és tannin mardossa a gyomrát, maligánfok tüzeli fel az étvágyközpontot. Mi történik? Hűtőajtó szélesre tárul, és amit találunk, az fél órán belül elfogy, mindörökre. Milyen jólesik hideg pörköltet kanalazni lábasból! Milyen finom az a tavalyi szalonnadarabka, ami, ha a járólapra esne, biztosan megrepesztené, annyira kemény, de most valahogy olyan jól jön… És kolbász, bizony, kolbászt is találunk a hűtő egy rejtett zugában, ami csíp, mint a fene, amíg rá nem löttyintünk valamit, ami dobozban vagy üvegben, de a frigóban található.
Ilyenkor előtör belőlünk a műkedvelő szakácsművész, a gasztronómiai zseni. Így születnek meg a hirtelen összedobált alkotórészekből a pacalos rántották – némi elhullajtott zöldsalátával, hogy tényleg egészséges legyen, vagy a székelyszendvics, melynek világszabadalmát most megosztom önökkel: a négynapos száraz kenyeret – amelyet kinevezünk kétszersültnek – jól megkenünk székelykáposztával.
Párkapcsolatban élők az éjféli hűtőjárást extrém sportként, kalandtúraként élik meg. A tét nagyobb, hiszen úgy kell eljutni a céltárgyig, a konyhában zümmögő, hasáb alakú mennyországig, hogy párunk azt ne vegye észre. Így ilyenkor adrenalin pumpálódik az artériákba, és megindul az idegek harca, a türelemjáték. Szépen, lassan lehúzzuk magunkról a takarót. Eddig jók vagyunk. Most úgy osonjunk mezítláb, mint Indiana Jones: csak azokra a parkettadarabokra léphetünk, melyek nem nyikorognak. Ne járjunk lábujjhegyen, mert ilyenkor nagyobb nyomás jut a lábunkkal érintkező padlófelületre, vagyis: nagyobb az esély arra, hogy ropogni kezd alattunk az egész! Ha ezen túl vagyunk, és a biztonságos linóleummezőkre értünk, akkor már iramodhatunk, mint valami éjszakai ragadozó állat, világító szemekkel, húsz forintosnyi nagyságúra tágult pupillákkal.
Ügyesek voltunk. Odaértünk. Beléphetünk hát a fénybe: a fridzsider lámpájának fotonkévéjébe, belemarkolhatunk kézzel a vecsési káposztába, miközben már egy félrőfnyi mákos rétessel szemezünk. Elömlik rajtunk az elégedettség, a jól végzett munka öröme, és a mérhetetlen szabadságérzet: mégis a magunk urai vagyunk, azt csinálunk, amit akarunk, nem parancsol senki. Nem törődünk az egészséges életmóddal, hanem végre abbahagyjuk az önámítást. Gyarlók vagyunk, de ezt bevalljuk magunknak, felülemelkedvén minden képmutatáson. Szabadnak érezzük magunkat, ettől aztán szépek is leszünk. Annak ellenére, hogy szájunk két sarkából, akárha valami zsírvámpírok lennénk, boldogan csordogál lefelé a pörköltszaft.
