Hogy néz ki egy napotok?
– Reggelenként úgy indulunk el, mintha piknikelni mennénk. Felpakolunk élelemmel, újságokkal, pelenkákkal, mindennel, amire napközben szükségünk lehet. Esténként Zoli néha elmegy egy kis társasági életet élni, engem meg Panna kisajátít. Eddig egy helyes kisbabám volt, most van egy sajtkukacom. Három nappal ezelőtt fölfedezte, hogy ki tud mászni a mózeskosárból, azóta kicsit bonyolultabb az életünk. A pihenőnapokon babaúszásra járunk. Hihetetlenül jó dolog. Megszűnnek a gondok, bajok, a kicsik körül forog a világ. Hétvégeken pedig jönnek a nagymamák és az apukám. A szüleim négy éve felköltöztek a Vajdaságból, hogy a közelünkben legyenek.
Mit gondolsz, tudsz majd annyit nyújtani a lányodnak, mint amennyit te kaptál annak idején a szüleidtől?
– Nem hiszem. Más lett a világ. Más a tempónk is. Anyuék reggel nyolckor indultak munkába, és egy órakor már otthon voltak. Mindketten tanítottak, úgyhogy reggeli után együtt bicikliztünk az iskoláig. Ebéd után meg indultunk a Tiszára vagy az erdőbe kirándulni, mintha hétvége lett volna. De ha nem kirándulni, akkor zongoraórára vagy karateedzésre jártunk. Megnézném én azt a kisgyereket, akinek manapság kedve van sportolni vagy zenét tanulni, amikor öt óra tájban hazakeveredik az iskolából! Nekem olyan gyerekkorom volt, amilyenről csak álmodni lehet. Mellettünk lakott a nagymamám, szemben a nagynéném, csak át kellett futnom hozzájuk, ha valamit akartam. A bátyámmal meg egyszerűen imádtuk egymást. Egyetlen folytatólagos játék volt éjjelünk, nappalunk.
Hogy tudtad azt a paradicsomot otthagyni?
– Az akkor már rég nem volt paradicsom. Tizenhét éves koromban kitört a háború, és mindent tönkretett. A család férfitagjai a katonai behívók elől Magyarországra menekültek. Kizárólag nők maradtak otthon. Először elment a bátyám, aztán az apám, a nagybátyáim, végül a szerelmem. Rettegtünk, és nem értettük, mi köze lehet ennek az egésznek a mi életünkhöz…? Közeledett a pályaválasztás. Színjeles tanuló voltam egy különösen erős természettudományi osztályban. Akkoriban jött egy kiváló pszichológia tanárnő az iskolába, és én a példáján felbuzdulva beadtam a jelentkezési lapomat az Újvidéki Egyetem pszichológia szakára. Ezer felvételiző közül huszonöten feleltünk meg. Egy év múlva azonban már olyan nyomasztó volt otthon a hangulat, hogy fogtam magam, és felutaztam Budapestre, a Színművészeti Főiskola felvételijére.
Miért pont a színészet jutott eszedbe?
– Gyerekkorom óta álmodoztam róla. Már az óvodában is én voltam a központ. Később is mindig a társaság lelke maradtam, szavaltam, énekeltem, produkáltam magam… Szóval elég kézenfekvő volt a színészet. Mégse vettek fel a főiskolára, másodszorra is kiestem a harmadik rostán. A jelentkezők között volt egy srác, aki áradozott a Zalaegerszegi Színház Stúdiójáról. Hogy csak kevesen vannak, mindenkivel ráérnek foglalkozni, adnak lakást és ösztöndíjat. Akkoriban a szüleim már egyre nehezebben éltek. Anyu éjszakánként gyerekplédeket varrt, hogy valahogy kijöjjenek a hónap végéig. Nem akartam tovább a nyakukon élősködni. Biztos nem volt nekik könnyű, de rám bízták a döntést. Ha úgy látom jónak, próbáljak szerencsét Magyarországon!
Eleinte nehéz lehetett.
– Szörnyen magányos voltam. Kiderült, hogy ez azért egészen más, mint amikor Újvidéken tanultam, és hétvégeken hazamehettem feltankolni a nagymama csirkecombjából meg szilvakompótjából. Olyan rideg volt a kiürült színház! A többiek észre sem vették, hogy a lelkem mélyén milyen szomorú vagyok… Mások itt az emberek. Én harsogóbb jókedvhez, őszinte reakciókhoz szoktam. Úgy tetszett, itt túl sokat agyalnak az emberek, és kevésbé egyenesek. De lehet, hogy csak az elszakadás esett ennyire nehezemre. Sokáig tartott, amíg visszanyertem az önbizalmamat, és újra önmagam mertem lenni. A tévésorozat sokat segített ebben.
Két év múlva leszerződtél a kecskeméti Katona József Színházhoz, és közelebb kerültél a családodhoz.
– Nagyon jó kis társulat verődött össze, csupa fiatal. Jókedv, tenniakarás. Tele voltunk bizonyításvággyal, hogy a város vezetése lássa, méltóak vagyunk a bizalmukra. Három év múlva azonban új emberek kerültek hatalomra, és nekik nem kellettünk. Az igazgató egyértelműen megmondta, hogy tőlem azért válnak meg, mert a főrendezővel, a későbbi férjemmel járok. Na, gondoltam magamban, ha engem mindig csak azért rúgnak ki egy színházból, mert szeretek valakit, én leszek a legboldogabb ember a világon. Éppen ezen derültem magamban, amikor lefelé jövet a lépcsőn észrevettem egy hirdetményt a próbatáblán. Új tévésorozathoz keresnek színészeket! Jelentkezés aznap délután kettőig. Szélsebesen kerítettem magamról egy fényképet, és elküldtem faxon. A második próbafelvételen már egyedül voltam Nóra szerepére.
Azóta eltelt négy év. Tele vannak veled a magazinok címoldalai, és most még itt van Panna is. Meg lehet szokni a népszerűséget?
– Disznóság ilyet mondani, de igen. Kislánykoromban órákig gyakoroltam az aláírásomat, hogy ha majd híres színésznő leszek, gyönyörű, kacskaringós autogramokat tudjak adni. Most meg, amikor a napi huszonötödiknél tartok, alig jut energiám, hogy odafirkantsam a nevem. De azért tavaly tavasszal, amikor megjelent rólam az első Nők Lapja-címlap, nagyon büszke voltam. Éppen azon a napon indultunk Zolival Óbecsére a házasságkötésünket intézni. Az ismerősök lépten-nyomon megállítottak, gratuláltak, a nyakamba borultak… Jólesett, hogy őszintén örülnek a sikeremnek.
Azt mondják, hogy az első gyerek szülése megváltoztatja az embert. Te is így érzed?
– Igen. Sokkal kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb lettem. Ugyanakkor tudom, hogy már van mit féltenem. Vigyáznom kell magamra, mert felelős vagyok Pannáért. Azelőtt soha nem gondoltam a halálra, most meg lépten-nyomon sötét gondolataim támadnak. Ilyenkor előveszem Müller Péter Jóskönyvét, az útmutatásai segíteni szoktak… Álmodozóbb, lassúbb is lettem. Folyton eszembe jut egy-egy emlékfoszlány a gyerekkoromból. Például a múltkor, babaúszáson beugrott, amikor kislányként elvágtam a lábam egy csempével… Néha felidéződnek régi illatok, színek, hangulatok… A pad, amely ott állt az utcánkban, vagy egy tégla, amely ki volt lazulva a ház falában… Iszonyúan hiányzik minden! A ház, a zongorám, a Tisza-part… Alig várom, hogy hazamenjünk nyaralni.
