Most mi lesz?

Addig úgy fogtam fel, hogy mindkettőnkön sok a teher (rajtam itthon, páromon a munkában), nagyon kicsik a gyerekek, ez tesz feszültté minket, nehezíti a megértést. Régóta látom, hogy gyerekeim apja (talán saját családi hátteréből kiindulva) nem igazán érzi át a család, a közös programok fontosságát, vagy legalábbis nem annyira, mint én.
El is mondta, hogy nem tud megfelelni az én ilyenfajta elvárásaimnak, s így azt a megoldást választotta, hogy elmenekül ebből a kapcsolatból.

Megpróbáltunk békében elválni egymástól, (nem éltünk házasságban, így “csak” kettőnkön múlt a dolog). A gyerekeknek együtt mondtuk el, hogy apa másik lakásban fog lakni. A gyerekek érzik, hogy apjuk nagyon szereti őket, rendszeresen, kéthetente vele töltik a hétvégét, minden szerdán pedig ő jön hozzánk, amíg én edzésre megyek. Tulajdonképpen több időt tölt a gyerekekkel az elköltözése óta, mint addig, és önállóbban kell bánnia velük.

Pár kiborulás és három-négy hónap eltelte után kénytelen vagyok ezt a helyzetet elfogadni, talán belenyugvással.
De felmerül a legfőbb kérdés: most mi lesz – a gyerekekkel? Egy ideig úgy tűnt, hogy elég jól vészelik át a helyzetet, de mostanában ijesztő jelek mutatkoznak. A legnagyobb eddig jó alvó volt. Most pár napja rosszat álmodik, felsír, megijed. A két kisebb már hetek óta átjár hozzám aludni. Még akkor is, ha igyekszem őket a saját ágyukban elaltatni. A legkisebb – ő a lány – nagyon apás. Éjszaka sokszor felriad, vigasztalhatatlanul sír, kiabál “Apucika, Anyucika!”, meg is fogalmazza, hogy hiányzik neki az apja, sőt, olykor azt kiáltja: “Hiányzol, Anya!”, miközben ott vagyok mellette. Ugyanakkor eltol, elutasít, csapkod, szenved, aztán harminc-negyven perc múlva megnyugszik, mintha mi sem történt volna. Középső gyerekemnek nincsenek ilyen látványos tünetei, holott ő a legérzékenyebb. Ő egyszerűen csak fél. Mit kellene tennem, hogy idővel megnyugodjanak a gyerekek?