 |
Általában: röviden kell mondani az igazat, és a kérdéseikre válaszolni.
Úgy gondolom, hogy nyíltan kell felelni a miértekre is, anélkül, hogy a gyerekeket számukra meg nem érthető részletekkel megterhelnénk.
Például: miféle másik lakásban lakik a gyerekek édesapja?
Valaki mással él együtt? Hazaköltözött az édesanyjához? Bérel egy lakást? És így tovább…
Ezek olyan háttér-tudnivalók, amelyek mind módosíthatják a beszélgetést, és valamilyen formában megfoghatók a gyerekek számára is.
Maga nyugodtan elmondhatja, szóba hozhatja, hogy magának sem jó ez az egész helyzet, nem kell a gyerekek előtt folyamatosan “erősnek” mutatkozni!
Ahányszor a gyerekek visszatérnek a témára, újra és újra lehet róla beszélni, újra és újra el lehet mondani ugyanazt, ami már egyszer elhangzott. Ha a gyerekek nem térnek vissza a dologra, akkor, ha úgy látja, hogy állapotuk feszült, vagy lehangolt, maga is szóba hozhatja.
Vajon a gyerekek éjszakai járkálását nem serkenti-e, hogy magának is jólesik, hogy odajönnek magához?
Nem kell-e olyasmit megbeszélni – ha ez így van –, hogy most, mondjuk nyár elejéig, amíg melegebb lesz, amikor már nyitott ablaknál lehet aludni (és a friss levegő is hozzájárul az alvás elmélyítéséhez) eleve egy szobában alszanak?
Soha ne felejtsük el: a gyerekek mélyen átérzik a környezetükben élő felnőttek belső állapotait, és mivel általában nem tudják, mit éreznek, ez nagy szorongást kelt bennük. Ezen segít, ha időről időre szóba hozzuk a dolgot, ha biztos esti szertartásaink vannak, mindennapos mesével (szóban elmondott, meghallgatásra való és nem képernyőn vagy akár diavetítésben nézett mesével).
A leírtak alapján úgy tűnik, hogy a legerőteljesebb “tünetet” – az éjszakai félelemteli felriadást, amelyben szinte nincs magánál – kislánya éli át.
Levele alapján elsősorban őrá gondolok, amikor azt mondom, hogy ha két-három hónap alatt nem rendeződik a helyzet, akkor azt javasolom, hogy keressen fel egy családsegítő szolgálatot, vagy gyermekpszichológiai szakrendelést lakóhelyük közelében!
