 |
nem fallabdázni, hanem túrázni jár, aki minden babakocsiba belenéz, és kezét-lábát töri, hogy örömet szerezzen neked, szóval, idejössz, és azt mondod, jaj, nem hiszed, hogy szeretni tudnád! Ne haragudj, de ebből egy kicsit elegem van!
– Azért nem olyan magas…
Szánalmas kis ellenvetés volt, ezt jelezte a nővére dühös horkantása is. Mert persze, azért elég magas. Meg a többi is mind igaz. Bizony, ezzel a fiúval minden nagyon rendben van, nyilván vele nincs rendben valami, ha mégsem…
– Igen?! – A nővére dühösen kavargatta a spenótot, csak a fejével jelezte, hogy a kérdésre választ is vár.
– Hadd keverjem én! – kérte azon az elnyújtott hangon, ahogyan régen a szemceruzáját kunyerálta el. – Jó lesz megtanulnom, hátha egyszer szükségem lesz rá – folytatta ugyanazon a behízelgő hangon, és a fejével ő is oldalra bökött, csak ő a konyhaasztalon az ülőkéjében trónoló kopasz kis kilenchónapos felé.
– Ha így haladsz, bőven elég lesz megjegyezned néhány pizzafutár telefonszámát – morogta a nővére, de már enyhültebben. Aztán odament a babához, kivette, és magához szorította.
Nézte őket. Eszébe jutott az az este, amikor a fiúnak elmesélte, hogy a nővére egy gyereket akart, most meg a negyediket tervezi. A fiú nagyot nevetett, aztán azt mondta sokat sejtetően, reméli, hogy ez családi vonás. Ő erre visszahúzódott, mint a csiga, ha a szarvához érnek. Így ment ez mindig.
Kivéve az első napon. Akkor, nincs ezen mit szépíteni, szabályosan letámadta a fiút. Egészen pontosan orrba verte az ernyőjével, amely hosszas rángatás és nyomogatás után éppen akkor nyílt ki, amikor a fiú odalépett, hogy segítsen. Filmekben vannak ilyen ismerkedések, csak ott valahogy jobban néz ki a hősnő, mint ő nézett ki akkor. Azokat nyilván egész nap sminkelik, őt meg egész nap csak bosszantották. Hajnalban tévedésből hozzá csöngettek be a szomszédja helyett, délelőtt egy kutya szakította ki a harisnyáját, fasírtos zsemle helyett körözötteset kapott a büfében, elsőbbség helyett trágár szavakat a zebrán. Némi fásultsággal viselte, amikor a bank fotocellás ajtaja sem nyílt ki előtte, így kis híján orrba verte magát az üvegajtóval. Ezek után jött a zápor, a fiú, meg az orrba verés és a sűrű, bár nem túl mélyen átélt bocsánatkérés. Így kezdődött.
Le ne önts! – figyelmeztette a fiú néhány perccel később a büfében egy tea mellett. Ott ültek átázva, sebeiket nyalogatva, mire ő elmesélte a nap megpróbáltatásait. A fiú hátravetette a fejét, úgy nevetett.
– Siess, még tükörtojást is akarok sütni – riasztotta fel a nővére, enyhültebben, mint aki tudja, hogy fontos dologban zavarta meg.
– Tudod… – kezdte ő lassan és nehezen, ahogyan egy régóta zárva tartott rozsdás ajtó nyílik meg –, mindig kinevet. Kinevet, a következő pillanatban meg zavarba hoz. Nem tudom, mikor mit gondol komolyan. Egyáltalán, nem tudom, mit gondol. Vagy hogy tudja-e, én mire gondolok.
A nővére a baba feje felett ránézett, majd némi aggodalommal a lábasra, amelyben éppen megállt a fakanál. Megszólalt a telefon.
– Vedd fel! – intett a nővére, aki a spenót miatt megkönnyebbült ugyan, de sajnálta a beszélgetés elakadását. – Miért hívott? – kérdezte pár pillanat múlva, mert a tanácstalan arckifejezésből kitalálta, ki volt a telefonáló.
– Azt mondta, menjünk el enni valamit mozi előtt. A főzelékesbe, tudod…
– És? Ez olyan megrázó?
– Azt mondta, úgy megkívánt egy kis… spenótot. Tükörtojással.
