 |
Előfordult már, hogy valaki tanárát ütötte hátba. Repülnek, vagy a székekről meredeznek a gombostűk. A szülők közül sokan munkanélküliek, van, aki börtönbüntetését tölti, a gyerekek egy része nevelőszülőknél él. Gyerekeikkel szemben bevallottan tehetetlenek, beüzennek az iskolába, hogy a tanárok “boldoguljanak, ahogy akarnak… a gyerek rájuk sem hallgat”.
Egyre több tanár megy el, betegszik meg, a helyzet tarthatatlan. Egyáltalán: létezhet megoldás? Mi lehetne a teendő?
Első nekifutásban egy régi film valóságból merített történetével próbáltam válaszolni. A kanadai túlkoros osztályban a tehetséges fiatal tanár feladja a tanítást, és musicalelőadást szervez, rendez a gyerekekkel.
Ebben a gyerekek egy idő után valamennyien részt vesznek, írnak, zenélnek, rendeznek, énekelnek, jelmezeket szabnak, varrnak… A tanár a nagysikerű, de botrányos bemutató után megkapja a maga fegyelmijét, de az ottani szakfelügyelő felmenti őt a vádak alól, és helyesli, helybenhagyja módszerét. (Hiszen az nem más, mint szélsőséges helyzetben alkalmazott drámapedagógia!)
Szó volt még arról, hogy a reggeli beszélgetőkörök milyen sokat oldhatnak a gyerekek hazulról hozott – az utcáról hozott, az életből hozott – feszültségén. Mennyivel jobban mehet a munka a következő órákban, ha reggel ráérősen azzal kezdődött a nap, hogy körben ülve megbeszélhették egymással és a tanárnővel mindazt, ami velük történt, mindazt, amit hallottak, mindazt, amit gondoltak, vagy álmodtak…
Most ott szeretném folytatni, hogy ezek a gyerekek – élethelyzetük bizonytalansága miatt is – a többi gyereknél jobban, kínzóbban szoronganak, és a szorongás egyik feloldása a kifelé csapó agresszió.
De ezt a hazulról hozott szorongást az iskola mai módszereivel ahelyett, hogy oldaná, csak tovább fokozza. Például: a feleltetés szorongást kelt. Méghozzá nagyon jelentős szorongást, ahogy ezt vizsgálatokból, mérésekből tudjuk. Azt is tudjuk – szintén mérésekből –, hogy a szorongás csökkenti a teljesítményt. Mai iskolai életünk egyik önellentmondása, hogy úgy akar “teljesítményt” kihúzni a gyerekekből, hogy közben ezt a teljesítményt visszafogja! Ezt minden gyerek nehezen viseli, de az életkörülményei miatt érzelmeiben sérült gyerek számára ez a helyzet szinte elviselhetetlen.
Azt is érzi állandóan, hogy őt itt “hülyének nézik”, hogy ő ennél tehetségesebb, többre volna képes, de hiába… Ez aztán dacba, renitenciába kergeti, és megint csak növeli az agresszív kitörések számát, lehetőségét.
Azt is tudnunk kell, hogy a gyermeki intelligencia eleve a cselekvésben erősebb – általában –, és nem a szóbeli teljesítményben. Ez a hátrányos helyzetű gyerekekre fokozottan igaz. Ezzel szemben mai iskoláink kizárólag a szóbeli teljesítményt méltányolják és osztályozzák, és – az alternatív iskolák kivételével – nem teremtenek lehetőséget valódi, kreatív cselekvésre.
