 |
Az ujjaimból, a kezemből pisztolyt formálok és játékosan belövök az ablakon. “Most te haltál meg” – mondom mosolyogva, majd továbbsasszézok, de kíváncsiságból azért visszanézek. A gyerek ugyanis abbahagyta az ordibálást, és meredten bámul utánam. Néhány másodperc telik el így, aztán dühösen megereszt felém egy sorozatot.
Mit kezdjünk ezzel a gyerekkel? Persze, az egyik megoldás, hogy talán nem kellene visszalőni. Meg aztán felidézhetném a múltkori élményemet, amikor egy szombat reggel megkentem egy vajas kiflit, melegítettem kakaót, és elkezdtem kapcsolgatni a tévét. A kifli aztán remegni kezdett a kezemben: minden csatornán rajzfilm ment, de úgy tűnt, Maci Laci magára húzta a barlang szájának zárókövét, a Vízipók meg emigrált a tóból, és pénzbehajtó lett, nyolc lábában-kezében nyolc pisztollyal. Hol van már Tom és Jerry meg a palacsintasütő? Plazmafegyver van, atomrobbanás és Pikachu.
De ne kenjünk mindent a tévére: álságos és kényelmes megoldás lenne. Kenjük talán a gyerek anyjára? Az anyjára, aki viszont a legnagyobb nyugalommal keni saját szájára a rúzst a kocsi első ülésén, miközben gyereke virtuálisan – ám annál agresszívebben – lemészárolja a parkolóház járókelőit.
*
Csak az erő számít. Ha veled van az erő, nyersz. Kemény fellépés, magabiztosság, határozottság. Másra nincs szükség. Esetleg izmokra, borotvált fejre, fegyverre. Vagy esetleg egy drága öltönyre. Azt’ annyi. Annyi?
*
Autót vezetek. Híreket hallgatok. És megtörténik az, ami még sohasem. Rosszul leszek a hírektől. Úgy érzem, hirtelen valaki csomót kötött a beleimre, woodoo-tűket szurkált a zsigereimbe, a homlokomon izzadság gyöngyözik. A fékre lépek, leállok, bekapcsolom a vészvillogót és kinyitom az ajtót. Nagy levegőt veszek, megnyugszom, a rádiót pedig zenére állítom.
A rádióban így követték egymást a hírek: nyomoznak az agyonvert Simon Tibor ügyében, egy Trabantból valaki szájba lőtt egy kamionost, mert elege lett a nagy forgalomból és “bekattant”. És szólnak benne Mórról.
Mórról, ami soha többé nem lesz ugyanaz a város, ami eddig volt. Megkockáztatom, Magyarország sem. A móri sorozatgyilkosság önmagában feldolgozhatatlan: nyolc ember esett áldozatául az esztelen terrornak, nyolc ember, aki semmiről nem tehet, csak éppen ebédidőben a bankban tartózkodott. Mérhetetlen a fájdalom, amit a hozzátartozók, a szűkebb környezet érez, de az egész ország megrendült. Soha többet nem mehetünk el többé az erőszak mellett kézlegyintéssel: “velünk ilyen úgysem eshet meg”. És azzal sem bújhatunk ki többé a felelősség alól, hogy “ilyenek úgyis csak Pesten történhetnek”.
Felelősség van rajtunk. Egyrészt, hogy a levegőben tapintható feszültség ne fokozódjon tovább. Ha most kiállnék egy főtérre és azt követelném, hogy a gyilkosokat elevenen nyúzzuk meg, törjük kerékbe vagy főzzük meg olajban, hirtelen biztos népszerűvé válnék. De az újabb erőszak nem lehet válasz az erőszakra, és ahhoz pedig, hogy – a törvényeknek megfelelő – igazságot szolgáltathassunk, előbb kézre kellene keríteni a bűnösöket. Erre pedig a dolgok mai állása szerint (május 31-én) kevés esélyt látok.
Az pedig bizonyított tény, hogy a bűnözők nem azért fogják vissza magukat, mert rettegnek a halálbüntetéstől. A bűnözés azért csökkenhet, ha a bűnesetek tetteseit elfogja a rendőrség.
*
Valamit persze addig is tennünk kell, mert így nem mehet tovább. Nem készülhetünk ki a híradóktól, nem kerülhetjük a bankokat és nem kellene lehúzódnunk nagy, fekete kocsik elől. De mindenek előtt nekünk magunknak kell rájönni, hogy nem mindig akkor vagyunk erősek, ha erőből játszunk.
