Szülõ leszel, ha szülsz?

Pontosan emlékszem arra a délutánra. Ülök a kórházi ebédlőben, és a szüleimet várom. Az előbb szoptattam meg a kisbabámat, aki két nappal azelőtt jött a világra. A testem elnehezült, a melleimben az a furcsa, szorító érzés, ahogy gyűlni kezd a tej… Borzasztó zavarban vagyok. Mindjárt itt lesznek, és nekem fogalmam sincs, hogyan viselkedjek. Eddig rögtön a nyakukba ugrottam, ahogy megláttam őket. Pár napig csak rólam szólt az élet, aztán feltöltekezve élelemmel, szeretettel visszautaztam a suliba. És most? Hiszen már én is szülő vagyok!?

Meghal a gyermek, születik a felnőtt

Talán a gyermekünk születése az első olyan alkalom az életünkben, amikor muszáj foglalkozni a felnőtté válás kérdésével. Mert utódot ugyebár, nem lehet gyerekfejjel fogadni! Ez persze keserű beismerés. Ha egyáltalán megtörténik..

– Másodéves egyetemistaként még én is azt hittem – mint generációm oly sok képviselője –, hogy nincs más dolgom, mint egy életen át spájzolni az élményeket – vallja be Domjánné Harsányi Katalin. – Hogy minél többet kell kapnom a világtól, mert csak ennek van értelme.

Ma már tudom, hogy ezért sikerült olyan nehezen ráhangolódnom az anyaságra. Éreztem, hogy ettől kezdve fordul a kocka. Margit szépen növekedett a hasamban, kéretlenül is figyelmeztetett rá: itt az ideje, hogy megálljak, és felzárkózzam a belső történéseimhez. De én nem akartam tudomást venni róla, nyüzsögtem tovább. Furcsa, még meg is dicsértek: milyen stramm kismama! A szülés előestéjén végre eszembe jutott, hogy na, ennek a fele se tréfa, és felhívtam az anyukámat: “Mama, milyen szülni?” Bölcsen azt válaszolta: “Kislányom, olyan még nem volt, hogy egy gyerek benn maradt.” Ez borzasztóan megnyugtatott, de okosabb nem lettem tőle. És megszültem a lányomat úgy, ahogy mindenki. Kiszolgáltatva, gyerekként, semmit sem tudva arról, valójában mi történik velem. A kutya nem figyelt rám a kórházban, egyszer csak jöttek, hogy most szülünk.

Domjánné Harsányi Katalin Fotó: Koos Tamás

Nem is volt kedvem megnézni a gyereket, úgy kikészültem. Én, a belevaló csaj! Nem értettem. A hazajövetel még ennél is szörnyűbb volt. A nyakamba szakadt minden. A háztartás, a szoptatás, a pelenkák, az egyetemet is folytatnom kellett. A kicsi éjszakánként gyakran felébredt, és együtt sírtunk a fáradtságtól. Majd belefeszültem abba, hogy jól csináljam. Úgy, ahogy a könyvek írják…
Senki sem mondta, hogy mi a fontos. Magamtól jöttem rá a harmadik gyereknél.

Addigra elolvastam a “Gyöngéd születés” című könyvet, és volt már annyi önbizalmam, hogy mindent a magam módján csináljak. Ismét hallgattunk zenét, és már nem járkáltunk lábujjhegyen a csecsemő körül. Egyszer a barátainkkal kirándultunk, és valaki megjegyezte: a harmadik gyerek az nagyon jó, de a negyedik! Az az igazi csemege! Megkívántam hát azt is. És megszülettek az ikrek. A hatodikat meg azért vállaltam, hogy az már olyan igazán jó, örömteli legyen… Mert akkor már helyére állt a szülői szerep. Nem feladat volt többé, hanem az életem része, értelme.

Kati nem látja be, miért kellene hozzá hasonlóan minden nőnek a saját bőrén megtapasztalnia a szülővé válás gyötrelmeit. Ezért úgy döntött, hogy dr. Kígyós Éva pszichológussal szövetkezve átadja felismeréseit és tapasztalatait sorstársainak. “Asszonysorsfordító” önismereti foglalkozásaikon megpróbálják felismerni, hol siklottak ki a folyamatok. Ettől már csak egy lépés, hogy változtatni tudjunk rajtuk.