Boldogasszony ágya
 |
| Márton Zsanett és Martin |
– Hat éve küszködöm krónikus bélproblémával. Húszéves voltam, amikor azt mondták az orvosok, hogy szüljek, mert az ezzel kapcsolatos hormonális változások miatt javulhat a betegségem – meséli Márton Zsanett. – Albérletben éltünk a párommal, és csak az orvosi javaslatra vállaltuk a gyereket, különben még vártunk volna a családalapítással. A nyolcadik hónapban terhességi mérgezésem lett, ezért azonnal császármetszést végeztek. Martin ezerháromszáz grammal született, de nem is láthattam őt, mert a szülés után azonnal az intenzív osztályra kerültem, leállt a veseműködésem, életveszélyes állapotban voltam, őt pedig átvitték egy másik kórház koraszülött-osztályára. Másfél hónappal később vehettem először a karomba, akkor hozhattuk haza a kórházból. Imádtam, aranyos kicsi baba volt, működtek az anyai ösztöneim, etettem, pelenkáztam, fürdettem – de az igazi anya-gyerek kapcsolat nem volt meg köztünk. Számomra olyan volt, mint egy édes játékbaba: szeretgettem, elláttam, de nem éreztem, hogy az anyja vagyok.
Mondták, hogy a koraszülöttek veszélyeztetettebbek a csecsemőhalálra, mint az időben világra jött babák, ezért Martin ágyába riasztó monitort tettünk. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy visít a riasztó. Odaugrottam, a gyerek mozdulatlan volt, nem vett levegőt. Hasra fordítottam, és ahogy tanultam, ütögettem a hátát. Iszonyú hosszú idő telt el – legalábbis én annak éltem meg –, mire fölsírt. Amikor sírni kezdett, rám tört a zokogás. Akkor éreztem először: anya vagyok, nem csak szeretnem kell ezt a babát, hanem felelős is vagyok érte. Akkor változott meg a kapcsolatunk, akkor lettem “lélekben” is az anyja.
Egy éve egyedül nevelem őt, minden pillanatomat Martin tölti ki, érte dolgozom, s próbálok érzelmileg és fizikailag is mindent megadni neki. Néha picit irigylem a velem egyidős, huszonöt éves lányokat, amikor látom, hogy az a legnagyobb gondjuk, mit vegyenek fel az esti randira. Másrészt viszont ennél sokkal többet jelent a gyerek, és semmihez sem hasonlítható érzés, hogy esténként összebújva alszunk el, s hogy reggel, ébredéskor átölel, és azt mondja: “Anya, szeretlek!”.
A kulcsszó: önbizalom
A tudomány még nem is olyan régen azt állította, hogy a természet a kellő időben gondoskodik az anyai érzések kialakulásáról. A szülői ösztönök kódolva vannak bennünk, és az újszülött ingereire azonnal felébrednek. A nők élménybeszámolóiból ezzel szemben az derült ki, hogy van, akit villámcsapásként ér az anyaság érzése, és van, akinek hetekig, hónapokig kell várnia rá. Úgy tetszik tehát, az anyaság nemcsak az ösztönök dolga, hanem legalább annyira egy tanulási folyamat függvénye. Gyerekkorunkban lessük el a szüleinktől, a környezetünktől, tanuljuk mesékből, filmekből, játékokon át. Csakhogy ezek a közlések manapság gyakran félresiklanak.
Vali például folyton a saját születésének horrortörténetét halotta az édesanyjától. A mama még sopánkodva azt is hozzátette: nem is tudom, mi lesz veled, kislányom, mert ez alkati dolog. Addig-addig, hogy egy életre elijesztette Valit a szüléstől. Harminchat éves korában, amikor végre mégis rászánta magát, rettegéssel a szívében vonult be a kórházba. Csak jól tágulj! – visszhangoztak a fülében az anyja szavai. A tágulással nem is volt probléma, hanem a kitolási szakasznál megtorpant.
Hirtelen elbizonytalanodott, tovább soha nem képzelte el a szülést. Szinte törvényszerű volt, hogy kicsússzon a kezéből az irányítás. Bálint végül császármetszéssel jött a világra. Este, amikor a lány az altatásból felébredt, kihoztak hozzá egy csecsemőt. Nem értette. Csak nézett a gyerekére, és várta, hogy valami megmoccanjon benne. Még sokáig várt. Legalább fél évet. Közben halálra izgulta magát a szoptatás miatt, és abban a két órában, amit éjszakánként aludt, rendszeresen azt álmodta, hogy agyonnyomja a gyereket. Úgy érezte, képtelen megbirkózni az anyaság feladatával. Hiába mondták neki, hogy Bálint gyönyörűen fejlődik, a lány szorongásai csak lassan, nagyon lassan oldódtak.
A kisfiú ma másfél éves, derűs, kiegyensúlyozott gyerek. Látszik rajta, hogy biztonságban érzi magát a mamája karjában. Most már Vali is kezd bízni magában. Ugyan még mindig vadászkutyaként hallgatja a bébicsőszt, amíg a gyerek alszik, de már tudja, hogy képes rá. Lassan elhiszi, hogy ő is szerető anya lehet.
Meg tudom csinálni!
Előfordul persze, az ellenkezője is. Amikor a gyerek azt látja otthon, hogy az édesanyja szeretettel, élvezettel neveli őt és a testvéreit. A mintát örökre elraktározza, és a kellő időben csak előhúzza a tudatalattijából.
– Mindig tudtam, hogy kell egy gyerek – meséli Bálits Éva, a Kismama magazin főszerkesztője –, de előbb még sok elintéznivalóm volt a világban. Szereztem néhány diplomát, bejártam Európát, szívtam magamba az életet. Csak akkor kezdtem el vágyakozni a család után, amikor közeledett a harmincadik születésnapom. Annyira erős volt ez a vágy, hogy képes voltam érte odahagyni mindent. A várost, ahol éltem, a munkahelyemet, még a fiút is, akit szerettem, mert nem akart gyereket.
A párom kiválasztásánál már az volt a fő szempont, hogy a családalapításban partner legyen. Ennek öt éve. Azóta megszületett Misu és Panna. Most várom a testvérüket. Sokan féltettek ettől a felelős állástól, mert éppen terhes voltam a második babával. Csak én nem féltem. Tudtam, és be is akartam bizonyítani, hogy meg tudom csinálni. Azt hiszem, akkor éreztem először, hogy valóban elhivatott anyává váltam. Addigra kilábaltam az elsőgyerekes mamák „gyermekbetegségéből”, akik mindent a szakkönyvek előírásai szerint akarnak végezni. Rájöttem, hogy nincs normális vagy nem normális, csak mi vagyunk azzal a csöppséggel. Többé nem engedtem magam elbizonytalanítani.
Hiába mondták, hogy olyan vagyok, akár egy cigányasszony, én akkor szoptattam, amikor csak megéheztek a gyerekeim, és rögtön a karomba kaptam őket, amikor csak sírtak. Ma már azt is tudom, hogy vannak olyan gyerekek, akik csak ötéves korukra tanulnak meg aludni. Kicsit fárasztó, de ettől sem kell kétségbeesni. Biztosan van oka. Az én fiam például nyilván azért maradt ébren, mert csak éjszaka birtokolhatta az ő dolgozó, elfoglalt édesanyját egészen. Nem ideális munka mellett gyereket nevelni, babázni, elismerem. De ha nekünk ez jutott! Fel kell hagyni a tökéletességre való törekvéssel! Fölösleges meghallani a kritikát, és lehetőleg minél több örömet kell lelni a babázásban. Eleinte minden derűs tíz percért megszenvedünk ugyan, de idővel egyre jobb lesz az arány. Azt pedig, hogy elég jó szülők vagyunk-e, majd a gyerekeink döntik el. Én úgy látom, hogy az enyéim meg vannak elégedve ezzel az önálló, örökké rohanó, de nagyon boldog anyukával.
 |
| Békési Beáta pszichológus |
Az apákkal sokáig mostohán bántak. Pedig nekik még nehezebb értő, felelős szülővé válniuk, hiszen nem segítik őket a testi érzetek. Ráadásul folyton erősnek, rendíthetetlennek kell látszaniuk, még a szülőszobán is. Nem engedhetik meg maguknak a gyengeség látszatát, holott ők is vajúdnak. Bizonyíték erre a Couvade-szindróma, a férfiak “álterhessége”. Ez egy olyan ritka betegség, amely egyes férfiakon a gyermekük születése előtt pár héttel jelentkezik. Meghíznak, ágynak esnek, és a szülés után varázsütésre felgyógyulnak. Az elnevezést a természeti népektől kölcsönözték, ahol évszázadok óta létezik a Couvade-rítus. Ennek keretében a gyermekét váró férfit hetekre fölmentik a munka alól, időt engedve neki a befelé fordulásra. Ez az, amit a mi civilizációnk – eléggé el nem ítélhető módon – elmulaszt. Így az apáknak nem marad idejük arra, hogy időben szülővé váljanak. Tamás esete azért extrém példa. Ő ugyanis “készen kapta” a gyermekét.
– Tizennyolc évesen szerelmi kalandba keveredtem egy nálam jóval idősebb lánnyal, a nővérem barátnőjével – emlékszik vissza Tamás. – Egyszeri randevú volt, s kilenc hónappal később a nővérem azt mondta: “Tomi, született egy gyereked”. A lány közölte, hogy ő nem akarja fölnevelni a kisfiút, gondoskodjak róla, vagy otthonba adja. Én akkor még tanultam, éltem a fiatalok bulizós életét, s eléggé megdöbbentem. Teljesen éretlen voltam a gyerekneveléshez, ezért a fiamat levittem vidékre, a szüleimhez. Ők nevelték, én pedig hétvégenként meglátogattam, elmentem vele játszani, sőt, magammal vittem a randevúkra is, de valójában nem éreztem apának magam. Még keresgéltem önmagamat, a társamat, fiatal voltam, s nem fogtam föl igazán, mit is jelent egy gyerek.
Néhány évvel később elvettem feleségül azt a lányt, akivel együtt jártam. Pár nappal az esküvő után elkezdett hisztizni, azt mondta, ha közös gyerekünk születik, őt biztosan nem szeretem majd úgy, mint a fiamat, és akkor most hogyan legyen… Éreztem, hogy el akar szakítani a gyerekemtől. Ez az egy mondat kihozta belőlem az “apatigrist”. Akkor, abban a pillanatban váltam szülővé. És két héttel később elváltam a feleségemtől…
Volt egy gyerekkori barátnőm, aki mindenről tudott, ami velem történt, így a fiam születéséről is, és az évek során rendszeresen látogatta a szüleimnél Tibikét. Közel kerültünk egymáshoz, lassan egymásba szerettünk, s elvettem feleségül. Akkor már az is nagyon fontos szempont volt, hogy szeresse a fiamat… Hármasban kezdtük a közös életet, a feleségem örökbe fogadta Tibit, és sokkal jobb anyja volt, mint aki a világra hozta őt. Ekkor már, hogy igazi családban éltünk, tervezhettük a közös gyerekünket.
Huszonkilenc éves voltam, amikor megszületett a lányunk. Akkorra értem meg arra, hogy apa legyek. De remélem, később a fiamat is “kárpótoltam” a korai évekért, amikor csak hétvégenként látogattam, és úgy kezeltem, mintha a kisöcsém lenne.
