Barátom maradsz, ha kollégám leszel? (folytatás 1.)

Több mint testvér: barát
,,Természetünk tűz és víz”

„Ti még jóban vagytok?” – kérdezte tőlük nemrégiben egy ismerős. „Sőt, szeretjük egymást!” – nevettek vissza rá a Téli testvérek, Pest legújabb kávézója, a Quetzalcoatl tulajdonosnői.

Nem volt ez mindig így. Még emlékeznek arra a legutóbbi kísérletre, a Csipkerózsika című mesejátékra a Nagycirkuszban, amikor szervezés közben minden apróságon hajba kaptak.  Juditot idegesítették Márta vakmerő, átgondolatlan tervei, ő pedig úgy érezte, hogy Judit fennakad a legapróbb részleteken is, és visszahúzza őt.

Ezután nyolc évig nem is próbálkoztak együtt semmivel. Márti színésznőként, énekesnőként élte világát Budapesten és New Yorkban, Judit pedig kereste önmagát a pedagógus- és az újságírópálya között ingázva. Mígnem tavaly nyáron mégis szerveztek egy maratoni, negyvennapos világjáró körutat – kettesben.

A vállalkozás nem volt éppen veszélytelen. Tudták, hogy a természetük tűz és víz, utoljára gyerekkorukban jöttek ki jól egymással. Márti határozottabb, céltudatosabb, folyton anyáskodott Judit felett, ő viszont csendesebb, derűsebb alkat lévén, nem tiltakozott ellene. A nyaraláson azonban feje tetejére állt minden. Hovatovább azon is képesek voltak összeveszni, milyen színű az előttük vonuló női táska: kék, avagy lila. Napról napra szakadtak fel az eddig gondosan takargatott sebek, az anya nélkül felnőtt két lány minden sérelme…





Minden eddiginél közelebb kerültek egymáshoz. Mire hazaértek, úgy érezték, hogy már nemcsak testvéri érzelmek, hanem mély, baráti szálak kötik össze őket. Ezek után ki másra is gondolt volna Márta, amikor nyitás előtt álló, hangulatos kávézójába üzletvezetőt keresett?! Így, míg ő újabb ötletei nyomába ered, feltétel nélkül megbízhat a kishúgában.

Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Essen bár kint az eső, Judit derűje, kedvessége beragyogja az üzletet. Újabban már önálló kezdeményezésre ragadtatta magát (ez is a barátságuk számlájára írható!): a Könyvhét alkalmából író-olvasó találkozót szervezett egy kávéházi szegleten. De ami mindennél többet jelent nekik, lépten-nyomon azt hallják: „Itt kapható a legfinomabb csokoládé Pesten!”.


Barátja az utódja
,,Ezer szálon fonódott össze az életünk”





– Észre sem vettük, hogy barátok lettünk. Amíg nem hívtál föl, nem is fogalmaztuk meg, hogy ez barátság. Legalábbis nem mondtuk ki, csak megéltük – kezdi a beszélgetést Stanczel Adél.
– Igen, meg is lepődtünk! – teszi hozzá Virág Tamás.

Adél kilenc évvel ezelőtt kezdett dolgozni egy hajléktalanokat segítő alapítványnál, ahol Tamás volt a vezető. Nem lettek rögtön barátok, sőt! Tamásnak az volt az első benyomása, Adél túl fiatal és tapasztalatlan ahhoz, hogy hajléktalanokkal foglalkozzon.

Azóta a helyzet megváltozott, és pár évvel később egyszerre kapcsolódtak be az akkor alakult „RÉS” Szociális és Kulturális Alapítvány munkájába, ekkor kezdődött a barátságuk is. Tamás, aki az alapítvány igazgatója lett, erre így emlékszik:

– Akkoriban ezer szálon fonódott össze az életünk. Megbeszéléseink sörözésekben, beszélgetésekben folytatódtak, azokon pedig óhatatlanul szóba kerültek könyvek, filmek, színházi élmények. Kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk a világról. Munkánkat közösen kellett végeznünk, alapja az egymás iránti bizalom, figyelem volt, ezért szinte észrevétlenül összekeveredett a barátság és a munka. Nem az a kérdés, melyik megy a másik rovására, hanem hogy kialakulhat-e egy mindenki számára megfelelő „szimbiózis”.

– Azt gondolom, hogy szét tudtuk választani a két dolgot – veszi át a szót Adél. – Attól, hogy barátok voltunk, nekem is ugyanúgy kellett teljesítenem, mint a többieknek. Volt olyan értekezlet, amelyről sírva mentem ki, de sértődés sohasem lett a dologból.

Tavaly nyáron Tamás úgy döntött, hogy munkahelyet változtat. Minden lehetőséget végiggondolva, az alapítvány kuratóriumával együtt úgy döntött, hogy Adél legyen az utódja.

– Barátságunk nem játszott szerepet a döntésben – magyarázza Tamás -, inkább akkor volt fontos, amikor igazgatóságának első időszakában Adélnak problémái támadtak. Nagyon tudatosan próbáltam távolodni az alapítványtól, nehéz volt, hogy ez ne menjen barátságunk rovására. Talán azért sikerült, mert tudtuk, hogy ő nem rosszindulatból kér így, és én nem rosszindulatból utasítom el.

– Fontos volt a fejünkben szétválasztani a dolgokat. – mondja Adél. – Ha úgy éreztem, hogy baj van, nem úgy mentem oda Tamáshoz, mint a RÉS volt vezetőjéhez, hanem mint a barátomhoz. Ő csak megnyugtatott, de munkahelyi problémáim megoldásába nem szólt bele.

– Volt, hogy végigültünk egy estét szótlanul, mert nem voltam hajlandó munkáról beszélni. Egy pillanatig sem gondoltuk komolyan, hogy ezen meg tud bukni barátságunk. Külön kellett választani az alapítvány gondjait és az övéit. Azt gondoltam, Adél képes túllépni ezen a nehéz időszakon, de az alapítványnak nem segítség, ha kollégái kihagyásával beszélgetek vele a munkájáról, s az sem, ha kilép – emlékszik vissza Tamás.

Adél azóta megtalálta vezetői stílusát, megtanulta, mennyit vállalhat. Közösen kialakítottak egy együttműködési rendszert: Tamás szabályozott keretek között havonta egyszer találkozik az alapítvány vezetőivel, a szervezet jövőjének tervezésében segíti őket, de konkrét problémákkal nem foglalkozik. Sőt, Adéllal azóta egyáltalán nem is beszélgetnek a munkáról. Mindketten azt mondják, örülnek, hogy át tudták menteni a barátságukat a munkahelyi nehézségeken, de azzal is tisztában vannak, hogy a munkaproblémák megoldása sem sikerült volna a többéves barátság nélkül.