Közben pedig észreveszem, hogy szökellés helyett sántít. Mintha valaki páros lábbal, nekifutásból rúgta volna bokán.
– Mi történt a lábaddal?
– Banális baleset. Igyekeztem egy rendezvényre, picit késésben voltam, és – tipikus női hiba – magas sarkúban próbáltam futni. Így aztán szó szerint végighemperedtem az úton az autók között. Utólag is elnézést azoktól, akiket jól megijesztettem. Aláfordult a bokám, és elszakadt néhány bokaszalagom.
 |
– Teljesen mindegy, ismert ember-e vagy sem, de aki elesik, az első dolga az, hogy körülnéz, ki látta. Az elesés valahogy mindig komikus látvány. De annyira megijedtem, és annyira fájt, hogy a körülnézés elmaradt. Azt sejtem, hogy volt, aki nevetett, de én nem, mert most négy-hat hétig bicegni fogok.
– Jobban kell vigyáznod arra, hogyan viselkedsz, mint mielőtt képernyőre kerültél?
– Az emberekben kialakul egy kép mindenkiről, aki megjelenik a képernyőn. Ha szerencséd van, ez a kép hasonlít ahhoz, amilyen magad is vagy. Ám van olyan eset, hogy a képernyő csak szerepjáték, máz, és az adott ember teljesen másként viselkedik a magánéletben. Én szerencsés vagyok, mert az egyéniségemhez, a gondolkodásmódomhoz leginkább a híradózás áll közel. Kiegyensúlyozott, nyugodt ember vagyok, aki szereti, ha körülötte rend van. Nem azt mondom, hogy az én szememben minden fekete vagy fehér, de kedvelem a letisztult dolgokat.
Visszatérve a kérdésre: nemcsak a képernyősöknek, de még a rádiósoknak is ügyelniük kell arra, hogyan viselkednek. Mert akárhogy is nézzük, azok az emberek váltak népszerűvé vagy nagyon ismertté, akik nap mint nap ott ülnek a tévében. Színésznek, zenésznek, művésznek sokkal több joga lenne fürdőzni az ismertségben és a szeretetben. Ennek persze, gazdasági magyarázatai vannak: az embereknek sajnos, nincs pénzük arra, hogy eljárjanak otthonról, így lehuppannak a tévé elé, és jobb híján azt nézik. Ezért aztán tényleg felelősek vagyunk azért, miként viselkedünk, jelenünk meg, beszélünk.
 |
– A Nők Lapjának utoljára másfél éve adtál interjút. Mi történt azóta?
– Mondhatnám, hogy nem változott semmi, és mondhatnám, hogy minden változik. Nem változott, mert ugyanúgy végzem a munkámat, ugyanazzal a lelkesedéssel, és nem érzem azt, amit mindig megkérdeznek: hogy nem vagyok-e fásult, fáradt, nem unom-e még. Nem unom. És ugyanúgy – változatlanul – a férjem a férjem, a magánéletemben sem történt tehát változás. Ellenben mégis sok minden történt. Éppen akkor jártatok nálunk, amikor beköltöztünk a közös lakásunkba. Azóta sikerült berendezkednünk, megszerettük, az otthonunknak érezzük.
– Hetedik éve vagy együtt a férjeddel. Mindig a hetedik évvel riogatják az embert: ott jön a gödör a kapcsolatban. Nálatok ez – úgy tűnik – elmaradt.
– Kilencvenöt őszétől vagyunk együtt, és kilencvenhét október harmadikán házasodtunk össze… Tényleg ez a hetedik éve a kapcsolatunknak. De nem foglalkozom ilyen dolgokkal. Nem vagyok babonás. A fekete macska sem hatott meg soha. Azt sem érzem, hogy a hetedik év kritikusabb lenne.
