 |
A sok felvetett kérdésből, gondolom, csak kettőre vár választ tőlem: egyrészt arra, hogy kislánya hogyan, milyen rendszer szerint jöjjön-menjen a két szülői lakás között, másrészt pedig arra, hogy hogyan és mikor beszéljen vele a barátjáról.
Ami az elsőt illeti: a válások, szétköltözések körül mindig nagy a zűrzavar, a kavarodás, mint a maga leveléből is kiderül. Új emberek is jelennek meg az apa és az anya életében. Valamiféle rend, rendszer, biztonság mindenképpen hasznos ilyenkor a gyerekeknek.
Másfelől: ha már bekövetkezett a válás, a szétköltözés, akkor a gyerek szempontjából az a jó, ha nem kitűzött és betartott – netán betartatott – láthatási időpontok vannak, hanem a gyerek, ha már elég nagy hozzá, szabadon jöhet-mehet a két szülő, a két lakás között, és mind a két lakásban biztos helye van. Vannak, akik fontosnak tartják, hogy egyértelmű legyen, ennek ellenére, hogy hol van a gyerek állandó lakása. Vannak, akik az “egy hét itt – egy hét ott” megoldás hívei (az egy hét persze, lehet kettő is, vagy éppen egy egész hónap). A szakmai vélemények is eltérőek ebben a kérdésben. Én úgy tapasztaltam, hogy egy gyerek számára megnyugtató, ha megvan a stabil helye, és ugyanakkor megvan a szabadsága is, hogy a szülőkkel egyeztetve, bizonyos rendszer szerint, itt vagy ott töltse idejét.
Azt írja, hogy a gyereke most nyugodtabb, jobban is tanul. Ez azt jelzi, hogy ebben a viszonylatban megtalálta a helyét. Én mégis hozzátenném, hogy a túlzottan szeszélyes változtatásoknak nem mindig engednék, mert a szülői bizonytalanság és tanácstalanság a gyerekben is szorongást kelt. Lehet persze, hogy maga is kétféleképpen érez és gondolkodik erről, és míg egyrészt megzavarja, hogy a gyerek mégse akar hazajönni a megbeszélt időben, másrészt örül az így elnyert szabadságnak. Ezeket a kérdéseket – ha kell, szakmai segítséggel – magának kellene önmagával tisztáznia.
Ami pedig a barátját illeti: nem kellene tovább várakozni! Az első adandó alkalommal, amikor bizalmas kettesben van a lányával, és szóba kerül a barátja vagy a nyári utazás, mondja el, hogy “látod, hogy apáddal nem tudtunk tovább együtt lakni, ő is mással él együtt (ha így van), és én is; a felnőttekkel előfordul, hogy ilyen bonyolult helyzetekbe kerülnek”. Szóba jöhet az is, hogy “ő” sem vált még el a feleségétől, de “próbáljuk rendezni ezt a dolgot, és látod, hogy téged mind a ketten, apád is és én is, ugyanúgy szeretünk, mint eddig, és igyekszünk még többet veled lenni…” – ha ez tényleg így van.
Mindenesetre: beszélni kell a dologról! Ez a legfontosabb! Ne legyen tabu! És beszélgetni kell mindarról, ami felmerül – hogy miért akar hazajönni Horvátországból, ha “ő” is ott lesz, hogy is gondolja ezt… Beszélgetni, és megint újra beszélgetni – a meggyőzés szándéka nélkül! –, elnémulásokat és sírásokat is elviselve, a szavakat sokszor simogatással vagy egy öleléssel helyettesítve.
