Utazás a közeljövõbe

Csak reméljük, hogy a csatlakozás óriási változást hoz a nők életében. Önöknek van információjuk? Mert nekem alig, és lassan már a kifejezést sem értem. Európai Unió? Az évek során annyit kérődztek rajta a napilapok hasábjain, hogy a szavak elvesztették értelmüket. Pedig azt mondják, a visszaszámlálás megkezdődött. És amit a csatlakozás hoz magával, az nem a politikusok ügye lesz többé. Belopódzik a mindennapjainkba, lassacskán átformálja a személyiségünket, és igen, a bőrünkön is megérezzük majd. Mi nők különösen. Hiszen a hétköznapok változásaihoz elsősorban nekünk, dolgozó nőknek, gyermeküket nevelő anyáknak, háziasszonyoknak kell alkalmazkodnunk. Ideje hát, hogy érdeklődni kezdjünk!

Mónika nagyon szorít a magyar nőknek. Reméli, az EU-ban sikerül majd összeegyeztetniük a családot és a munkát

A szomszédban hogy volt?

Mazinger Mónikával sokáig beszélgetünk az EU-csatlakozásról. Ő osztrák állampolgár ugyan, de már három éve Magyarországon, Pilisborosjenőn él férjével és két gyermekével. Kiderül, hogy annak idején Ausztriában sem volt sokkal több információjuk, mint most nekünk.

– Az én vorarlbergi falumban meglehetősen tanácstalanul fogadták a családok a belépés hírét – idézi fel Mónika 1995 első hónapjait. – Nem volt világos, mi lesz az előnye és mi a hátránya számunkra. Csak azt tudtuk, hogy ezután útlevél nélkül, könnyebben utazhatunk. De az, hogy lezuhannak az árak, és ezerféle külföldi élelmiszert lehet majd kapni, felkészületlenül ért bennünket. Talán örülnöm kellett volna a nagy választéknak, én azonban továbbra is csak a hazai termékekben bíztam. Az árcsökkenés láttán is elfacsarodott a szívem, mert a parasztokra gondoltam, akik most olcsóbban tudják csak eladni a húst meg tejet. A környezetvédelmi előírások senkit nem rettentettek meg. Nem volt újdonság, hogy ezután nem moshatom le az udvaron az autómat, és azelőtt is külön gyűjtöttük a papírt, a műanyagot, a veszélyes hulladékot, a különböző színű üvegeket és a háztartási szemetet.

A polgármesteri hivatalban vásároltunk felragasztható matricát a kukákra, ez volt a szemétdíj. Mellesleg nem olcsó mulatság! A faleveleket pedig csak akkor égethettem el a kertben, ha előzőleg telefonon engedélyt kértem a hatóságoktól. Nem tudom, a magyaroknak hogy sikerül majd betartaniuk a sok új EU-szabályt. A hivatalok nehézkessége – amit, mint a család ügyintézője, itt többször tapasztalok –, biztosan nem fogja ezt megkönnyíteni! Az egészségügyi ellátást szerintem a belépésig kénytelenek lesznek megreformálni. Ezen a téren Ausztriában nem akadt változtatnivaló, mert gyönyörű, fölszerelt kórházaink vannak. Amikor az első kisbabámat szültem, egy hangulatos várószobába vezettek bennünket a férjemmel. Franciaágyon pihentünk, amíg meg nem indultak a fájások. A vajúdó szoba is minden kényelemmel, bordásfallal, labdával, medencével felszerelve várt ránk, öröm volt benne szülni. Mire a második gyerekkel bevonultam, ugyanez az állami intézmény már “zöldkórház” lett. Ez azt jelenti, hogy, ahol csak lehetett, csak természetes alapanyagú gyógyszereket használtak…

Mónika szorít a magyaroknak, mert úgy látja, itt sok édesanya nagyon nehéz helyzetben van. Kisgyerekeik mellől gyakran kénytelenek visszamenni dolgozni. Náluk Ausztriában nem is létezik bölcsőde, és az óvoda is csak négyéves kortól kezdődik! Reméli, az EU-ban a magyar nőknek is lehetőségük nyílik arra, hogy kényelmesen összeegyeztessék a családot és a munkát.