 |
Christine de Chefdebien-Zagarriga a Francia Nagykövetség első titkára |
A franciák is csak pedzegetik
Kicsit irigykedem. Kiskosztüm, körömcipő, tolmács… – Christine de Chefdebien-Zagarriga a Francia Nagykövetség első titkára. Neki sikerült az, ami a szocializmus végnapjaiban nekem nem: nő létére diplomatának tanulhatott.
– Szerencsém volt az EU-csatlakozással – mondja. – Diákként az összes tagországot útlevél és vízum nélkül beutazhattam, és az Erasmus-program keretében ott hallgathattam egy-egy szemesztert az egyetemen, ahol csak akartam. Meg se fordult a fejemben, hogy ne állna nyitva előttem bármelyik foglalkozás, csak azért, mert nőnek születtem – e szavaknál megtorpan, és elgondolkodva hozzáteszi:
– De azért nézzen körül! Én vagyok szinte az egyetlen nő a képviseleten. Párizsban a Külügyminisztériumban dolgoztam, a legtöbb munkatársam ott is férfi volt. Becsületükre legyen mondva, soha nem éreztették velem, hogy ne lennék velük egyenrangú fél. A béreken pedig már rég nem lehet észrevenni, hogy azt a munkát nő vagy férfi végzi. Egyébként a francia legalább annyira patriarchális társadalom volt, mint az önöké. Csak nálunk a nők előbb kezdtek el harcolni a jogaikért. Az EU-nak ehhez annyi köze van, hogy meggyorsította a folyamatot. Fokozatosan közelíti egymáshoz a skandinávok demokratikusabb és a déliek vagy akár a közép-európaiak férfiközpontúbb kultúráját.
– Ez azt jelenti, hogy önöknél már pelenkáznak és háztartást vezetnek a férfiak?
– A fiatalok legalábbis nem szégyellik, ha fakanállal a kezükben látják őket, és egyre több férfi megy gyerekgondozási szabadságra, ha a szükség úgy hozza. Szerintem az az ideális, ha a háztartási teendőkből és a gyereknevelésből mindegyik fél kiveszi a maga részét. Azt nem bírom, ha egy férfi lusta és kiszolgáltatja magát.
– A magyar nők legnagyobb problémája az, hogy nehezen tudják összeegyeztetni a karriert a családdal. Az EU-ban könnyebb lesz a dolgunk?
– Biztosan. Bár ezzel a problémával még mi is küzdünk. De ma már legalább van választási lehetőség. Az ember vagy hamar visszamegy dolgozni – hat hónap szülési szabadságot kapunk –, és bébiszitterre bízza, esetleg bölcsődébe adja a gyerekét, vagy otthon marad, míg a kicsi négy-ötéves nem lesz, és akkor fuccs a karriernek. Persze, lehet azért részmunkaidőben dolgozni. Ezt is az EU hozta magával, és eléggé elterjedt a francia nők körében. De ne ámítsuk magunkat! Az ilyen munkák kevésbé érdekesek, és csak ritkán felelősségteljesek. Én például, mint sok hozzám hasonló, fiatal nő az EU-ban, azért vártam ilyen sokáig a családalapítással, mert imádom a munkámat, és a karrierem eddig fontosabb volt. De előbb-utóbb gyereket szeretnék, és nem zárom ki, hogy lemondok majd a diplomáciáról. Valószínűleg átigazolok valamelyik civil szervezethez, hogy a gyerek mellett se maradjak munka nélkül, de meg se kelljen szakadnom. Döntés és anyagiak kérdése az egész.
– Nem félti a francia divatot, a híres konyhát, a borokat és a kultúrát az uniformizálódástól?
– Úgy gondolom, hogy még mindig jobb, ha mi itt, Európában hatunk egymásra, mintha elönt bennünket az erőszakos amerikai kultúra. Nem szeretem, hogy a plakátokon nyolc amerikai film mellett csak egy francia van. Jobban tetszene, ha egy olasz, egy magyar, egy orosz, egy spanyol és még valamilyen skandináv film címe is ott lenne. Együtt erősebbek vagyunk, és talán sikerül gátat vetni ennek a tendenciának. Egyébként attól, hogy egy ország belép az EU-ba, még nem veszíti el a nemzeti sajátságait. Sőt! Azt tapasztaltam, hogy mindegyik éppen arra vigyáz, és ettől tud hozzáadni a többiek együtteséhez. A nők ruházkodása viszont valóban egyen jelleget öltött, és ezt sajnálom. De ami egyedül veszélyes lehet ránk, francia nőkre nézve, az a magyar nők szépsége. Talán nem tudják, de a francia férfiak rajonganak önökért!
Ahol a férfiak vasalnak!
Nem csak a franciák vannak így ezzel. Ezt Uhereczky Ágnes mondja, aki immár hat hónapja egy brüsszeli székhelyű dán cégnél dolgozik. A csinos, szőke lány állítása szerint csak úgy fürdik a mindenféle EU-tagállamokból érkező férfiak tekintetében. És milyenekében! Egyik reggel még neki is leesett az álla attól, amit látott. Dán barátja éppen a vasalódeszkát hajtogatta szét, és szépen, módszeresen vasalni kezdte az ingét. Majd a meglepett lányt kávéval kínálta, és csókot lehelt a homlokára. Akárcsak egy reklámban! Hát ez vár ránk?
– Meglehet, hogy csak őrült nagy mákom volt – gondolkodik hangosan Ági. – De az biztos, hogy itthon évek óta nem találtam ilyen kiegyensúlyozott, derűs pasit magamnak, aki ráadásul még házias is. Egyáltalán, nagyon tetszik, hogy az EU-ban az emberek mosolygósabbak. Szemlátomást nincs annyi gondjuk. Az üzletekben, a szórakozóhelyeken mindenütt roppant kedvesek a vendégekkel, és ez jólesik. Lehet, hogy kevésbé érzelmesek a hétköznapok, de sokkal kellemesebbek. Kiszámíthatóbb, tervezhetőbb az élet – az emberek pontosan tudják például, melyik az a hónap, amikor nyaralni mehetnek, mert ez központilag szabályozott –, és ettől nyugodtabbak. Tetszik a nők igényessége, ápoltsága, öltözködése is. Jobban merik vállalni az egyéniségüket, nincs az a “Barbie-nyomás”, mint nálunk. Egyébként is sokkal öntudatosabbak. Tudják, mit érnek, és megtanulták menedzselni magukat az élet minden területén. Már a diákok is tudatosabban tanulnak, mint itthon. Pontosan ismerik a lehetőségeiket, és idejében meghatározzák a célt.
Tisztában vannak vele, hogy annak lesz legnagyobb esélye az érvényesülésre, aki több nyelven beszél. Nekem, mint magyarnak és nőnek ma még kétszer annyit kell bizonyítanom, mint mondjuk egy hollandnak. De rájöttem, hogy határozott fellépéssel néhány perc alatt el tudom feledtetni a tárgyalópartneremmel, hogy fiatal nő vagyok. Önbizalmat ad, hogy mi, magyarok sokkal felkészültebbek vagyunk, mint a nyugat-európaiak. A műveltségünkkel, az alapos iskolázottságunkkal meg fogjuk állni a versenyt az EU-ban. Csak nem szabad kishitűnek lennünk!
Mosolyogni szeretnék!
 |
dr. Skurdenka Beatrix főorvos, a Gyermeksebészeti Alapítvány főtitkára |
– Békés, kispolgári életre vágyom!– sóhajt dr. Skurdenka Beatrix főorvos, a Gyermeksebészeti Alapítvány főtitkára, amikor a csatlakozáshoz fűzött reményeiről kérdezem. Akik ezt a nyüzsgő, éles eszű asszonyt ismerik, most biztosan fölkapják a fejüket. Senki sem gondolná, hogy ő is elfáradhat. Hogy néha jól esne nem csak a pénz után futnia, hogy legyen miből befizetni a tábort a gyerekeinek, tornacipőt vásárolni, elvinni a családot nyaralni, szponzorálni az alapítványt, hanem… hanem igen, időnként csak úgy rácsodálkozni egy ruhára a kirakatban, és lekiismeret-furdalás nélkül megvenni azt.
Az is jó lenne, ha maradna némi szabadidő. Csak ülni, olvasgatni, beszélgetni a gyerekekkel. És tanulni! A doktornő szerint ebben az őrült hajszában pontosan arra nem marad energia, ami ma már elengedhetetlen: a tájékozódásra, önmagunk továbbképzésére, szakmai kapcsolatok építésére. Nem így képzelte ő a rendet. A gyógyításhoz idő és lélek kell. Mára egyik sem maradt. Pedig ő szíve szerint mindig mosolyogna a betegeire. De talán majd az EU-ban. Bízik benne, hogy gyerekeinek már nagyobb mozgástere lesz. Addig is gondoskodik róla, hogy több világnyelvet elsajátítsanak, és majd bárhol Európában tanulhassanak. Azt szeretné, ha büszkék lennének a magyarságukra, de már világpolgárként élhetnének.
Emancipáció? Fontos az is, persze. De nem kell túlhajszolni. Bea szerint van, ami a férfiaknak áll jól, és van, ami a nőknek. Tudomásul kell venni például, hogy egy nő érzékenyebb: menstruál, gyermeket szül, kiszolgáltatottabb az érzelmeinek. Néha bizony kímélni kell. Erre nemrég neki is szüksége lett volna. Halva született a kislánya. Pokoli nehéz volt feldolgoznia. Szüksége lett volna egy kis időre, mondjuk fél év pihenőre. Nem adatott meg… Nem baj, mondja bizakodva, a csatlakozás után talán ez sem lesz többé vágyálom. Ha valaki, ő már csak tudja. Évek óta Európa-tanulmányokat folytat a Közgazdaságtudományi Egyetemen.
 |
Dr. Lévai Katalin szerint egyszer csak azt vesszük észre, hogy jól érezzük magunkat itthon |
Mire számíthatunk?
– Úgy gondolom, pusztán attól a ténytől, hogy belépünk az EU-ba, nem változik meg egy csapásra a nők helyzete Magyarországon – válaszol a kérdésre dr. Lévai Katalin szociológus, a Foglalkoztatási és Munkaügyi Minisztérium Esélyegyenlőségért felelős főigazgatója – Ám, ha az Európai Unió szellemisége – nevezetesen az, hogy férfiaknak és nőknek ugyanolyan emberi jogaik vannak – lassan beszivárog a köztudatba, és az új szemlélet meggyökeresedik, egyszer csak azt fogjuk észrevenni, hogy jól érezzük magunkat ebben az országban.
Az elmúlt években nagyon sokat utaztam az EU tagállamaiban. Néha csak elüldögéltem egy parkban vagy presszóban, és figyeltem. Mellettem egy nagy társaság, férfiak és nők beszélgettek, és a gyerekeik ott cikcakkoztak a lábuk körül. Ha megéheztek, az apák éppolyan természetesen nyúltak az ennivaló után, mint az anyák, és ha a kisbabát szoptatni kellett, az anya a helyszínen megetette, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A szórakozóhelyről nemhogy kinézték volna őket, hanem etetőszékkel, asztalkákkal várták a kis vendégeket. De gyerekbarát a múzeum, a kiállítóterem és az áruház is. A tulajdonosokat törvény kötelezi erre. Így a mamák nem lesznek kirekesztettek, kiszolgáltatottak arra az időre sem, amíg a gyerekeik fölcseperednek.
Ha vendégségbe hívtak, gyakran előfordult, hogy a férfi főzött, és senki nem várta el, hogy az asszony a vendégek körül ugráljon, amíg a férfi a beszélgetést irányítja. Sőt, azt hiszem, ezt ők nálunk kínosnak is érzik. Sok hasonló apróságot említhetnék, de hozzá kell tenni, hogy amíg ez a viselkedés így rögzült bennük, a feminista és polgárjogi mozgalmak óta el kellett telnie néhány évtizednek. Nos, ennek a szemléletnek a kialakulását igyekeznek majd elősegíteni nálunk is a törvények. Minden EU-országnak van antidiszkriminációs törvénye, amely tiltja a hátrányos megkülönböztetést, és védi a munkavállaló nők érdekeit.
Ennek megalkotása vár ránk a következő két évben. Megpróbálunk minden részletre tekintettel lenni. Azokat a kérdéseket is rögzítjük, amelyeket a munkaadó egy női munkavállalónak feltehet. Nem kérdezhet rá például a családi állapotára, vagy arra, hány gyermeke van. Szankciókat szabunk a munkahelyi szexuális zaklatások esetére is. Igyekszünk érdekeltté tenni a munkaadókat a nők részmunkaidős foglalkoztatásában, és programokat dolgozunk ki az anyák munkába visszatérésének megkönnyítésére… Az új rendeletek betartatása már nehezebb feladat. Remélem, hogy a nőkben lassacskán tudatosodnak a jogaik, és mernek majd pereskedni, ha méltánytalanság éri őket. A gyermekgondozási segélyt, a főállású anyaságot, meg a többi szociális intézkedést nem kell féltenünk. Bár nagyvonalúbbak, mint a nyugat-európai országokéi, az EU nem szól bele a tagországok családjogi politikájába, mert ezek erősen kötődnek az illető ország hagyományaihoz. Egyébként sem hiszem, hogy kritika nélkül majmolnunk kellene bármelyik EU-nemzetet. Vigyáznunk kell arra, hogy a saját kultúránknak megfelelően rendezzük be az életünket!
