– Hogyan zajlik egy válogatás?
– Ugyanúgy, mint a többi filmnél. Inkább az volt a meglepő, hogy nem találkoztam túl sok színésszel. Akkor még nagyon nagy volt az ellenkezés a sorozattal szemben. Sok kollégám nyilatkozta, hogy nem mindenáron lennének népszerűek, ezért nem szeretnének sorozatban és tévében szerepelni. De egy éve mintha megfordult volna a szélirány. Akkor jöttek az első telefonok színészektől, hogy szeretnének bekerülni a Barátok közt-be.
– Az, hogy végül is bekerültél, milyen hatással lett a munkádra?
– Kevesebbet tudok játszani a színházban, mert nehezen lehet egyeztetni. De most, hogy kevesebbet játszom, azt is érzem, hogy éppen elég ez a két szerep.
– Mi az előnye annak, hogy játszol a sorozatban?
– Például jelentős anyagi előnye van. Van egy házunk.
– Hátrány?
– A szakmai fanyalgás. Szerencsére a Barátok közt mellett ott a színház is. A sorozatban nem mutathatom meg a teljes palettáját annak, amit tudok. Éva karakterszerep, ahhoz kell alkalmazkodnom.
– A színházban mit szóltak ahhoz, hogy elvállaltad?
– Megszokták, és elfogadták.
– Szerinted mitől “kattan rá” valaki egy sorozatra?
– Nem tudom. Ennek biztos van valami pszichológiai háttere. A Vészhelyzetről például úgy kellett leszoktatni magam. Észrevettem, hogy sürgetem a fürdetést, csak azért, hogy lerakjam a gyereket addigra, amikor a film elkezdődik. Arra gondoltam, hogy ez nem normális. Egy színész nem függhet egy sorozattól! Akkor aztán direkt elhúztam a fürdetés idejét, és nem néztem meg az epizódot… Persze, felvettem videóra.
– Szoktad nézni a Barátok közt-öt?
– Sajnos nincs rá időm. De ha olyan felvétel van, amely színészileg érdekesebb, még ott, helyben, a vágószobában megnézem. Voltak részeges jeleneteim, és akkor arra gondoltam, hogy az igenis színészi feladat.
– Azt tudom, hogy nem iszol. Mégis, hogyan készültél a jelenetekre?
– Volt egy színházi szerepem – életem egyik legkedvesebb szerepe –, amely mindössze kilencszer ment. Így nyugodtan zenghetek róla himnuszokat, mert nagyon kevesen látták. A címe Murlin Murlo, egy orosz szerző írta, és egy szerb rendező vitte színpadra a kaposvári stúdióban. Öten játszottuk, én pedig a szerep szerint alkoholista voltam. Egy előadáson megittam négy liter vizet. Abból hármat vodka címén, egy litert pedig uborkaléként. Egy jelenetet kivéve végig részeg voltam. Jó kis előtanulmány.
– Sajnálod, hogy a sorozatban abbahagytad az ivást?
– Egy kicsit igen, mert most “jó anyuka” vagyok, és színészileg ez annyira nem izgalmas.
– Furcsa volt, hogy ilyen hamar kigyógyultál az alkoholizmusból.
– Az időtényezőt összesűrítik a történetben, de ez annyira nem zavar. A nézők nem kérik számon úgy, mint az Egri csillagokban, amikor a janicsár csuklóján ott volt a kvarcóra.
– Hasonlít rád Éva?
– Néhány dologban igen. Szórakozott nőci. Elkotyog, elfelejt, elbénáz dolgokat. Én is ilyen szétszórt vagyok… amikor éppen nem összeszedett. De szerettem a tintázós részeket, meg a botrányokat, amikor ment a nagy adok-kapok Csillával a fodrászatban. Éva kiborulós-örülős nő, meglehetősen temperamentumos.
– Hogy bírod a népszerűséget?
– Itt, a városban, nagyon jól. Sok színházba járó „plusz juttatásként” fogja fel, hogy a tévében is láthat. De járunk road show-kra is, és például most szombaton gyerekek nyomódtak a kordon vaskorlátjához, hogy közelebb jöhessenek hozzám. Az emberek lökdösik, tépik egymást, én meg ilyenkor megijedek. Amikor két testőr kísér, hogy el tudjak menni vécére, az rémisztő.
– A nézők mennyire azonosítanak a szerepeddel? Összekevernek Évával?
– Néha hajmeresztő dolgok történnek. Egy alkalommal telefonált valaki. Akkor még benne voltam a telefonkönyvben, azóta viszont minden számom titkos. Azt mondta, hogy Csapó Virág fodrászt keresi, mert szeretné a haját levágatni. A bébiszitter vette fel a telefont, és rosszul lett a röhögéstől. Vinnyogva közölte, hogy a művésznő nem fodrász, és még a saját gyereke haját sem tudja levágni. Másnap megint felhívott a nő, akkor már megtalált, és elpanaszolta, hogy őt itt le akarták rázni. A hangjából ítélve ötven körüli hölgy lehetett. Arra kért, hogy fogadjam, mert olyan frizurát szeretne, amilyet a sorozatban készítettem valakinek. Mit lehet ilyenkor mondani? Azt tanácsoltam, hogy jöjjön el Kaposvárra, menjen be az egyik fodrászatba, és biztosan megcsinálják neki a frizurát. Nagyon köszönte a tanácsot, de sajnálkozott, hogy nem vállaltam. Megdöbbentő volt: egyszerűen nem tudtam elfogadtatni vele, hogy színész vagyok, és egyáltalán nem értek a hajvágáshoz.
– Ehhez képest egy újságcikkben azt mondtad, hogy nem tudsz érdekeset mondani…
– Olyankor nem tudok mit mondani, amikor újságírók felhívnak telefonon, hogy meséljek arról, gyöngyházszínű körömlakkot kentem-e a lábujjamra, vagy éppen hová megyek nyaralni. Van olyan színész, aki szereti, hogy naponta húsz újságban megírják, hol nyaral, de én inkább azt kedvelem, ha leülhetek valakivel egy órára, és elbeszélgethetünk. Nekem ez a fontos.
– És még mi?
– Amit itt látsz: az a magas ember és a szőke kislány, meg a színház.
– Kislányod, Sára most lesz iskolás.
– Nem is tudom, hogy alakul az életünk. Mindenesetre még sűrűbb lesz: háromnegyed nyolcra beérni a suliba, színház és forgatás… Kell még egy autó.
– Sára szereti azt, amit csinálsz?
– Nem nézi a sorozatot. Úgy gondoltam, hogy inkább mesét nézzen. Oviban éppen eleget beszéltek rólam, meg a Barátok közt-ről. Az édesapjával – egyébként ő is kaposvári színész – már nem élek együtt. Épp ezért elég bonyolult dolgok vannak a fejében: papa, ház, iskola, sorozat… El van ezekkel foglalva, talán túlzottan is. Remélem, az iskola leköti majd.
– Mi lesz belőle?
– Szerintem rendező, az igazgatóm szerint viszont színész. Néha beül próbákra, figyel, karácsonykor pedig eljátszotta nekünk József Attila “Háromkirályok” című versét egy kis betlehemben. Viszont láttam szavalóversenyen, és egy cseppet sem mond jobban verset, mint a kortársai. Derékig érő szőke haja van, és óriási fekete szemei. Én fiús kislány voltam, ő meg egy szépség. Féltem is nagyon, bár szeretnék nyugodt lenni miatta.
– Úgy tűnik, hogy folyamatosan a nyugalmat keresed.
– Sokat segít ebben a mostani társam, Kocsis Pál. Szintén színész. Meghallgat, tanácsot ad, ő a józan ellenzék. A pesti őrület – az idegbaj, a hajtépés és hajsza – után ő jelenti számomra a biztonságot és a nyugalmat. Nagyon kötődünk egymáshoz, mindig helyre tud billenteni.
– Gyakran akadsz ki?
– Aha… Csak mostanában egyre rövidebben. Nincs rá idő. Leginkább az érdektelenség, a hülyeség és az önzés borít ki. Sírok, dühöngök, rágyújtok egy doboz cigire egy óra alatt, aztán elnyomom mindet, veszekszem, és udvariatlan vagyok. Szerencsére az emberek nagyon türelmesek velem.
– Hogy kezeled a konfliktusokat?
– Sokszor felcsattanok, és hirtelen haragú vagyok, de ez az igazságérzetem miatt van így. Ugyanakkor harmincnégy éves leszek, ezért megpróbálom okosabban kezelni a dolgokat. Ordítani persze, még mindig tudok, meg ajtót csapkodni, széket rugdosni és kulcscsomót dobálni, de azért ez egyre ritkábban történik meg. Nyelek kettőt, és konszolidáltabban oldom meg a problémákat, bár a hazugság és a kavarás még mindig kiborít. Olyankor nyomozok is, mint valami Sherlock Holmes, és kiderítem, ki mondott igazat, ki hazudott. Utána pedig jó bocsánatot kérni és megbocsátani.
