Érzelmek hálójában élünk – II. rész

Dr. Tusor Erzsébet

A legjobb iskola

Megkérdeztük dr. Tusor Erzsébet pszichológustól: tényleg az ösztönösen átvett családi minták alapján neveljük a gyerekeinket?

– Mindenki fejében megfordult már az a gondolat, hogy “nem akarok olyan lenni, mint az anyám vagy az apám”, miközben már olyanok is vagyunk. Ugyanis a családtagjaink minden tulajdonsága, képessége ott él bennünk, csak a helyzet határozza meg, hogy „mi jön elő” belőlük. A lélek azért születik erre a bolygóra, hogy tanuljon, fejlődjön, és ehhez a legjobb iskola a család, ahol el sem téveszthetjük egymást, nem kerülhetjük ki a találkozást. Szeretetteljes, elfogadó baráti körben könnyű azt mondani: megértelek, együtt érzek veled, segítek, megbocsátok… De kérdés, hogy meg tudom-e mindezt tenni a mindennapi súrlódások, macerálások, parancsolgatások, elvárások és el nem fogadások közepette, a családban. Minden gyerek valamilyen mértékben mintázza a szüleit, “hozott anyagból” dolgozik. És tapasztalatból tudjuk, milyen kellemetlen, amikor saját rossz tulajdonságainkat észrevesszük – mint egy tükörben – a másik viselkedésében. A természet ezzel is fejlődési lehetőséget kínál, hiszen nem a másikat kell ösztökélni a változásra, hanem nekünk magunknak kell megváltozni.

– Kapcsolatok érzelmi hálójában élünk, egyszerre vagyunk férj vagy feleség, testvér, szülő, gyerek, rokon és barát. Minden szerepben próbálunk megfelelni. Helyesen tesszük?

– Mi magunk állítunk föl egy képet arról, milyennek kellene lennünk ahhoz, hogy szeressenek bennünket. De ennek a képnek nem lehet tartósan megfelelni, mert nem igaz, csak illúzió. És közben az, aki mi vagyunk elvész, egyre frusztráltabb, szomorúbb, kiüresedik. Ezzel a téves viselkedéssel a környezetünket is arra kényszerítjük, hogy szálljon be ebbe a boldogtalan játszmába. Hogy mi a vége? Összeomlás, hogy bár mindent megtettem a szeretteimért, elfordulnak tőlem. A megoldás: legyünk hűek önmagunkhoz! Legyünk az, aki vagyunk, a férjünk, anyósunk előtt is vállaljuk önmagunkat. Bátran mondjuk el, mi az, amit szeretnénk, s mi az, amit nem. És engedjük meg, hogy ő is a legnagyszerűbb, legőszintébb énje szerint éljen. Minden pillanatban színdarab szereplői vagyunk, hiszen egyszerre vagyunk szülők, és valakiknek a gyermekei, a szerepjátszás természetes létformánk. A kérdés csak az, hogy azt a szerepet játsszuk-e, amit az élet aktuálisan kínál. Ha így teszünk, örömteli játékká alakíthatjuk az életünket, és másokét is. De a szerepek mögött mindig tudatában kell lenni annak, hogy “én én vagyok”. Akkor nem ragadunk bele a szerepeinkbe, szabadok maradunk, és a körülöttünk élőknek is megengedjük, hogy ők is megérezhessék önmaguk legnagyszerűbb énjét.

– Mi motiválja a túl szoros kapcsolatot, amikor a fiatal felnőttnek van saját családja, de képtelen leválni a szülőkről, nem a férjére, hanem a mamájára hallgat?

– Az ilyen kapcsolatban is egymáshoz stimmel a szülő és a gyerek tanulnivalója. A szülőnek meg kell tanulnia az elengedést, a gyereknek az önállóságot, a döntések felelősségét. A gyerekre nem az elveszített házastársnak járó szeretetet kellene ráömleszteni. A szerepeket helyre kell rakni: én az anyád (apád) vagyok. A te sorsod a te sorsod. Ha a szerepeink a helyükön vannak, az a gyerekeknek biztonságot ad. Amennyiben túl laza a kapcsolat szülő és gyerek között, akkor mindenkinek meg kell tanulnia, hogy szorosabb kötelékben élve is lehetnek szabadok, könnyedek. Megtanulhatjuk a másokra való odafigyelés, az alkalmazkodás művészetét.

Hogyan működik a nagycsalád?

Ma legtöbben egy-két gyerekes kiscsaládban élnek, esetleg elváltak, mint Niki szülei, vagy egyedülállók. Így kevés tapasztalatuk van arról, milyen stabil érzelmi hátteret adhat a nagycsalád. A nappaliban beszélgetünk üdítő és kávé mellett Domján Istvánnal, Domjánné Velkei Margittal (a családban Mambi), meg két, fiatal felnőtt gyerekükkel, Ritával és Attilával.

– Négyen vagyunk testvérek, három lány és egy fiú – meséli Mambi. – Anyukámék hatan voltak, apuék négyen, és tizennyolc unokatestvérem van. Összejárunk, meglátogatjuk egymást. Jászberény mellett, Pórtelken a nagyszülők mellé építkeztek a testvérek. Együtt lakott a rokonság, állandó volt a jövés-menés. Anyu ma is a család központja. Főleg a lányunokái szeretik.

– Mindenkit kikérdez, amikor lát minket – mondja Rita –, ismeri a magánéletünket. Kiskoromban, úgy emlékszem, minden hétvégén lent voltunk. Vasárnap csirkepörkölt volt nokedlivel, mi a kisasztalnál, a nagyok a nagyasztalnál ültek. Tatamama finom süteményeket sütött, szőlős bélest, kemencében, meg kenyeret, minden héten dagasztott és sütött. Lavórban mosakodtunk, és dunyhában aludtunk, fantasztikus élmény volt.

– Amikor gyerekek voltunk – veszi át a szót Mambi –, anyu nem “nevelt” minket, nem voltak szigorú szabályok, inkább baráti volt a kapcsolatunk. Most is hozzá fordulunk, ha problémánk van, és meghallgat, tanácsokat ad, bölcs asszony.

A házaspár kapcsolata Mambi szalagavatóján kezdődött. “Összehozták” őket. Hét év után született meg Attila, később Rita.

 – Amíg kicsi volt Rita, felső tagozatos – így az édesapja –, apás volt, én legalábbis úgy vettem észre. Akkor alakult ki köztünk szorosabb szövetség, amikor kezdődtek a problémák, jöttek a barátok, a szerelmek, az intők. Én ismertem és nem dramatizáltam ezeket az ügyeket, hiszen én is voltam iskolás, én is kaptam intőt, én se voltam különb. Amikor láttam, hogy letört, bezárkózik a szobájába, próbáltam vele beszélni, de ha nem ment, nem erőltettem. Azt mondtam, ha nem akarod elmondani a bajodat, akkor írd ki magadból, adok egy füzetet. Amióta Rita kinőtt a kamaszokra jellemző “hagyjál békén” korszakból, ismét bizalmas barátnői viszonyban van az édesanyjával. Ahogy mondja, “összecsiszolódtak”.

 – Anyu veszített a konzervativizmusából, én meg belátóbb lettem – emlékszik vissza Rita.

– Ezek szerint mindkét szülőhöz másként kötődsz.

– Nem vagyok apás, nem vagyok kifejezetten anyás sem, a céljaimnak megfelelően fordulok hol az egyikhez, hol a másikhoz. Vannak terveim, és ha azt szeretném, hogy biztassanak, hogy lássam az alagút végét, akkor az aput választom, mert ő optimista. Ha kíváncsi vagyok az akadályokra is, akkor megkérdezem az anyut. Attól a perctől, hogy összekerültek, Mambi intézte a családi ügyeket, István látástól vakulásig dolgozott, és így van ez ma is. Ha betegek a szülők, Mambi ápolja őket, segít, István csak vasárnap ugrik le Berénybe.

– Dumálok egyet, és jól érzem magam – teszi hozzá. – De több időm nincs, jövök haza a nyomdába. A munkában maximalista vagyok. Ezt örökölte Rita, és a nagy dumámat. – Meg a vulkáni kitöréseidet – kontráz Rita. – Mi, ha bajunk van, különféleképpen reagálunk. Attila elmegy bicajozni, és kitekeri magából, anyu elkezd porszívózni. Én ordítok, apu ordít, szerintem mi vagyunk a legjobbak, de iszonyú gyorsan elpárolog a mérgünk, apura nem lehet haragudni, nincs haragtartás. Lehet, hogy abban a pillanatban vérig sértjük a másikat, de ez elmúlik. Olyanok vagyunk, mint egy olasz család.

Hegyi Barbara és kislánya Rozi

– Mindig képben vagytok arról, hogy mi van a rokonsággal?

– Igen, a családi pletykák révén. Mindenki másképp hallja, de mindenki tudja. Az unokanővérem nekem ír SMS-t először: “Nem tudom, hallottad-e már, hogy ez és ez van.” A drót mindenkihez eljut, fantasztikus iramban, több verzióban. Körbe-körbe jár. Nincsenek titkok.

– Nekünk a család a társaság – summázza István –, és ha ritkán látjuk őket, már hiányoznak.

– Tatamama olyan, mint a kályha – mondja Rita –, köré gyűlünk. Ő mesélte el a dédnagypapák, dédnagymamák életét, a családi történelmet. Egyszer majd megírom, mert fantasztikus, hogy milyenek voltak. Őrzi a régi fényképeket is. Örülök, hogy ilyen nagy családunk van. Most, hogy nagymamámék betegek, anyu meg akarta változtatni a karácsonyi ünnepek rendjét, de nem engedtük. Mert annak úgy kell lennie, ahogy mindig volt. Ha férjhez megyek, nálam is így lesz. Jászberényben még számon tartják a rokonságot. Van, akit nem is ismerek, de az unokatestvéreim rámutatnak: ez harmad unokatestvér, ez másod-. És mindenki köszön. Ezt nagyon bírom. Ha rossz kedvem van, csak lemegyek Jászberénybe.