Hétköznapi õrültségek

Mit teszünk mi, emberek? Kuporgatunk, hogy jobba, szebbe költözhessünk, közben az évek tonnányi civilizációs törmeléket ragasztanak hozzánk, amit kín-keservvel cipelünk magunkkal. Ugye, megértik, hogy imádom és irigylem a gólyákat?

Ó, én már akkor tudtam, hogy meg fogunk bolondulni, amikor eldöntöttük, eladjuk a Stefánia úti lakásunkat, és az árából veszünk egy családi házat! Ó, már akkor sejtettem, hogy a nagyikám kajánul fog figyelni onnan fentről, az égi lakásából! Nem tudom, önök hogy vannak ezzel, de szerintem az ember – a lázadó tizenévek múltán – egyre gyakrabban szembesül az eleivel. Kamaszként sokat vívtam az imádott nagymamámmal, majd ahogy teltek az évek, mind többször fedezem fel őt – önmagamban. A fenébe, nem a különös szépségét örököltem, hanem a gyűjtögető kedvét! Ha néha-néha meg akartuk ritkítani a kincseit – fonalakat, gyöngyöket, molyrágta ruhákat, fodrokat, elmosódott betűjű, ősrégi könyveket, térképeket, keresztrejtvényeket –, óriási patáliát csapott. Könnyek, kiabálás, előadás a pazarlás ártalmairól, majd ő, a valaha gazdag bárókisasszony kitotyogott a kukához, és kihalászott mindent.

Dolce vita a pincében

– Rosszabb vagyok, mint a nagyi – jajongtam magamban, amikor napokon át szortíroztam a magam “kincseit”. El tudják képzelni, hogy öt kölyök tizenkét év alatt mennyi “jó lesz ez még valamire…” kacatot termel? A hatalmas pincében plafonig álltak a ládák, zacskók, dobozok. Eltettem mindent! Most selejteztem ki a ma már tizenhat éves Panni rugdalózóit, cumisüvegeit, három kerekű biciklijét rollerjét, pancsolóját – uramisten, mennyi lett volna a bébiholmikból, ha a legszebbeket nem ajándékozom tovább! –, a nagyobbak zsáknyi zoknikészletét, kinőtt ruháit, játékait, tankönyveit. Komolyan mondom, irigyeltem az afrikai törzsek félmeztelen asszonyait, akik könnyedén átcuccolnak egyik sátorból a másikba. És a Barbie babák! Jaj! Három lányt szültem – egyet kaptam ajándékba a páromtól – tehát négy gyerkőccel küzdöttem éveken át Barbie-ügyben. Természetesen ők győztek, hiszen elveim ellenére számlálatlanul vettem a kín-keservvel megkeresett forintjainkból ezt a természetellenesen darázsderekú, üres képű, bögyös babát. Még egy magam festette, ragasztotta Barbie-házat is találtam, amit egy szegény karácsonyunkkor fabrikáltam… És a “készen kapott” nagyfiam, a ma már majdnem-felnőtt Krisztián gombfocikészlete!! Az nem zavart, hogy egy hatalmas zsákból elém gurult rengeteg gomb meg a holland, angol, spanyol válogatott – volt erőm észrevenni, hogy az a Van Basten igen jóképű –, de amikor a fejemre zuhant a focipályaként használt óriási furnér-lap, kiabálni (vagy inkább hisztizni?) kezdtem. Nem csinálom tovább! Nem!