Hétköznapi õrültségek II. rész

Az utolsó éjszaka kínja

Hatásos lehetett a jelenetem, mert az éppen hazalátogató nagylányom megszánt: anycika, hagyj fel a vakond-léttel, én elfuvarozom a ruhákkal teli zsákjaidat a Máltai Szeretetszolgálat raktárába! (Meg sem néztem, mit visz el, megszakadt a szívem a kincseimért.) A térdgatyában virító, választékos eleganciájú párom agyondicsérte a gyereket az ötletéért, majd azonnal abbahagyta a csomagolást, amikor végre-valahára előmásztam a pincéből. Elismerően nézett végig az ő szutykos-dolgos feleségén, gonoszul gratulált a “bájos” frizurámhoz – a hajam óriási bóbitában meredt az ég felé –, majd elővarázsolt egy üveg pezsgőt. Koccintás után teátrálisan megállt a csatatérhez hasonlatos nappali közepén. – Elég volt a kínlódásból! Hallottam egy cégről: az embereik becsomagolnak helyettünk! – Idegenek turkálnak majd a holmijaink között? – fanyalgott Zsófi és Panni. Mire az atya emígyen dörgött: ha nem tetszik, szerezzetek még dobozokat, és pakoljatok! Anyu és én fellázadtunk! (A munka illatától rögtön eliszonyodtak a gyerekek, és beletörődtek az idegen turkálókba.)

Mit mondjak? Hirtelenjében olyan szerelmes lettem a páromba, mint azon az első éjszakán… – Miért nem maradsz nyugton? Holnap jönnek a csomagolók – mondta undokul a költözködés előtti éjszakán, ami csöppet sem volt hasonlatos ahhoz a gyönyörű elsőhöz. Épp holtfáradtan dobozoltam, mert nem akartam, hogy a fontos irományaimat, jegyzeteimet és az őrületes mennyiségű olvasói levelemet idegenek rakják össze. Morogtam valami nagyon undokat, mire ő kitört: belefulladunk a leveleidbe! Normális újságírók kidobják azt, ami felesleges! – Én nem vagyok normális! – kiabáltam dühösen, hiszen ezerszer elmagyaráztam már, hogy az a hatalmas ronda szekrény azért kell nekem a dolgozószobában, mert nem dobok ki levelet. Jó, jó, majd’ kicsordul, de micsoda kincs van benne! Mennyi életszülte téma! Sorsok, fájdalmak, örömök, szeretet… Nem részletezem, de tény, hogy mi, akiket (ha nem költözködünk) egymásnak teremtettek az istenek, válogatott sértéseket vágtunk egymás fejéhez. – Ó, ez tipikus! – legyintett egy nagy költözködési rutinnal rendelkező kollégám.

– Az utolsó éjszakán elszabadul a pokol. A nyomorult főhős akkor jön rá, hogy már megint nem selejtezett, és magával cipel az új lakásba egy csomó felesleges holmit.

A vérömlenyek lassan oldódnak

 Sok ismerősömet, barátomat faggattam ki, hogyan élte át a honfoglalás első heteit. Döbbenetes, hogy rövidke kérdésem micsoda érzelemzuhatagot váltott ki! (Eszerint mégsem vagyok egyedien ütődött…) Nos, egy barátnőmet a költözködése kellős közepén nevezték ki főnöknek. Papírdobozból öltözködött – a vasaló három napig nem került elő! -, közben az új helyén okosnak, nyugodtnak próbált látszani, ráadásul a lánya akkoriban küzdött az angol ötösért. Kuporogtak a dobozok között, és gyakorolták az igeidőket… Egy kolléganőm végigbőgte a költözés estéjét, mert a hórukklegények kettétörték a fikuszát, letörték a filodendron ágát, leejtettek két muskátlis ládát… – Telerakom a lakást művirágokkal, ha nem hagyod abba a bőgést! – kiabálta a tépett idegrendszerű férje. Magam pedig úgy működtem az első napokban, mint egy agyonhasznált, rozsdás villámhárító. Mert soha nem veszekedtek még ennyit a gyerekeim! Eltűntek Zsófi bugyijai – Panni biztosan ellopta a csipkéseket, ordította naphosszat –, elkeveredtek Panka tankönyvei – meg fogok bukni matekból könyv nélkül! –, én napokon át nem találtam a cipősládát. Az újságíró iskolás tanítványaim fuldokoltak a röhögéstől, amikor a májusi kánikulában bakancsban virítottam be az órámra… Ráadásul a férjemen úrrá lett a “hímsovinizmus”. Mivel a falfúráshoz csak ő értett, olyan fölénnyel kezelt engem, mint cáratyuska az analfabéta hajóvontatót… – Az a baj, hogy az évek során köbre emelődnek a cuccaink – bólogatott a fentebb megszólaló, bölcs férfikollégám. – Anyám úgy költözött hozzám Budapestre, sok évvel ezelőtt, hogy az összes holmija belefért egy személyautóba. Hány személyautó kellett volna a költözésedhez? És majd meglátod, milyen lassan oldódnak a vérömlenyek! – Vérömlenyek? – kérdeztem riadtan. – Igen, igen, a bontatlan dobozokra gondolok. Hetek, hónapok kellenek a felszívódásukhoz. Bár engem már nem érdekel e téma, én nem költözöm többé – fejezte be elszántan, majd váratlanul elmosolyodott. – De azért add meg a csomagoló céged telefonszámát!

Utóirat: Túléltük, ahogy mindenki. Ma már úgy érzem, a költözködés: új korszak kezdete volt. Régebben nem üldögéltünk a párommal holdfényes teraszon – holdfény volt, terasz nem –, és régebben nem volt ekkora adósságunk… Ha ez utóbbira gondolok, rögtön elönt az irigység. Ó, ha gólya lehetnék!