Elég érett vagyok egy gyerekhez – II. rész

(A pincér hozza a padlizsánkrémet, mellé a pirítóst. Nekilát. Akkurátusan kikeresi az éppen legszebb helyet a kenyéren, úgy keni meg. Szinte érzékelhető, miként tér vissza bele erő és derű az első falatok után. Furcsa lány. Sokáig modorosnak gondoltam a tévében, nemrég vettem csak észre, hogy a belőle áradó mély és átütő eredetiséget és naivitást éreztem annak. Azóta elbűvöl, hogy azt kérdezi, ami éppen érdekli, úgy reagál, ahogy éppen gondolja, és a szavakon túl, pontosan ott süt a tekintetében, mit érez a beszélgetőtársa iránt. Arca egészen talányos. Jelentéktelen és mégis rendkívüli, elnagyolt, mégis finom, rejtélyes, szabálytalan, mégis szép, jellegében szomorú, mégis vidámságot sugároz.)

– Milyen ember a férje?

– Egy ufó. Mintha nem is e világról való lenne. A legcsodálatosabb ember.

– Ezt minden romantikus lelkű, szerelmetes ifjú hölgy elmondja szíve választottjáról.

– De ez nem olyan! Ha ne adja ég, úgy alakult volna, hogy nem lenne közünk egymáshoz, akkor is tudnám, hogy Zoli zseniális ember.

– Hol ismerkedtek meg?

– Hol lehet megismerkedni egy ilyen palival? Könyvtárban. Amint megláttam, beleszerettem, és tudtam, hogy megtaláltam az igazit, ám ő észre sem vett. Bújta Platónt, ahelyett, hogy szemezett volna velem. Aztán afféle női furfanggal tettem egyet s mást, hogy képbe kerüljek. Azóta is tart a szerelem. Zoli végtelen bölcsességgel, türelemmel, jósággal viseli a szertelenségeimet.

– Akkor hogyan tudnak veszekedni?!

– Ez az egyetlen gyenge pontunk. Vele valóban nem lehet veszekedni. Még egy ilyen magamfajta hivatásos hárpiának sem sikerül… vagy csak nagyon ritkán, komoly erőfeszítések árán.

– Például? Mivel tudja kihozni a sodrából?

– Amikor elköszönök reggel, és még egy óra múlva is otthon lófrálok. Mert még megnézem ezt, keresem azt, még egy telefon, egy frizuraigazítás, egy kávé, néhány kérdés, hogy nem látta-e, nem tudja-e, nem emlékszik-e? Közben ő sem tud emiatt dolgozni. Rövid feszültséget még az is tud okozni, ha kiderül, hogy az utolsó forintjainkat is kiadtam, ráadásul valami éktelen marhaságra. De aztán eszébe jut, hogy úgyis arra van a pénz, hogy elköltsük.

– Soha nem is gyűjtött semmire?

– Én??? Ugyan! Képtelen vagyok bármi tudatosságra, tervezettségre.

– Mi akart lenni kiskorában?

– Semmi. Felnőtt. Az még talán lehetek… Az egyetemre is azért mentem, hogy csináljak valamit, de a tanításhoz már nem volt kedvem. Inkább még elvégeztem a médiaszakot.

– Aztán egyszer csak felfedezték?

– Szó szerint. Voltunk ugyan gyakorlaton a tv2-nél, de bízvást érezhettem, hogy különösebben nem hagytam mély nyomot, ám aztán felhívott Pálffy István, hogy volna-e kedvem ott dolgozni.

– És volt kedve?

– Nem ezen múlott. Alapjában nem vagyok becsvágyó, ám, ha valami kihívás szembetalál, akkor úgy érzem, hogy meg kell próbálnom. Nem tudom, mi ez. Játék? Virtus? Erőpróba? Bizonyítás? De akkor hirtelen versenyló leszek, és a cél irányába száguldani kezdek. Valószínűleg ez vonzott akkor a tévéhez. A kihívás.

– Siker, népszerűség, közismertség?

– Azok kevésbé. A mai napig nem érzem, hogy fontosak lennének.

– Mi fontos?

– Hűha! Jó volna például valami igazán hasznosat tenni. Valami olyat, amiről érezném, hogy sikerül segítenem valakiknek. Remélem, egyszer majd a magam területén is rábukkanok valami lehetőségre, hogy hebehurgyaságom, felszínességem dacára is hasznos lehessek.

– Soha nem is volt fontos a pályáján a karrier?

– Nem. Sőt, mondják is, hogy antikarrierista vagyok, mert több alkalommal is ajánlottak főidőben műsorokat, de semmi érdekeset nem találtam bennük, és nem vállaltam. Csak azért, hogy többet szerepeljek?!

– És azért, hogy többet keressen?

– Látja, ez elgondolkodtató volt, de annyit mégsem ért.

– Mit csinálna, ha gazdag lenne?

– Ó! Utaznék. Például bérelnék egy autót, és keresztül-kasul bejárnám Amerikát. Megaludnék ott, ahol rám jön az este, aztán másnap reggel továbbmennék. Élvezném a rám szakadt nagy szabadságot.

(Két napja, hogy a főszerkesztő, M. G. (teljes név az impresszumban) kérdezte, hogy nem volna-e kedvem elolvasni Bombera Krisztina most megjelent könyvét, a Felhőkarcolatot. Ebben a melegben még Rejtő-könyvhöz sincs kedvem, nemhogy egy tévés megasztár eposzához. “Nézz azért bele!”, kért, én pedig eltettem a könyvet. Aztán a buszon olvasni kezdtem. Majd folytattam otthon. Mert megragadott. Az egyszerűsége, az őszintesége meg a keresetlensége. Amint beszámol azokról a hetekről, amelyeket a múlt évben szeptember 11. után New Yorkban töltött. Szépelgés, pátosz, dramatizálás nélkül. Ahogyan ő látta, ahogyan ő megélte azokat a napokat.)

– Hogy jutott eszébe, hogy könyvet írjon?

– Volt időm.

– Akárcsak Tolsztojnak a Háború és békéhez.

– Nem egészen. Tudja, ez az egész nagyon furcsa számomra. Tavaly nyáron elegem lett abból, hogy a férjem New Yorkban él, én pedig itthon, és úgy döntöttem, hogy utánamegyek. A barátaim mind mondták, hogy hülye vagyok, most kezd el igazán beindulni a karrierem, és képes vagyok felrúgni mindent. Egy hét múlva elfelejtenek, tucatnyi fiatal, szép lány vár ugrásra készen, és mire visszajövök, már el is felejtik, hogy valaha voltam.

– Ebben nem is volt semmi túlzás.

– Tudom. De egyrészt, mint mondtam, én a gyors elhatározások embere vagyok. Ha “rámjött”, fontosabb számomra, hogy Zolival legyek együtt, akkor olyan bagatell dolgok nem számítanak, mint karrier. Másrészt volt bennem annyi nagyképűség, hogy azt mondjam, ha pár hónap elég, hogy elfelejtsenek, akkor jobb is, ha abbahagyom. Kimentem. Jó is volt: két napig. Aztán hiányozni kezdett a munka, a nyüzsgés, a család, és kezdtem depressziós lenni. Szeptember 10-én azzal a sóhajjal feküdtem le, hogy: jaj, most már végre történjék valami!!! Másnap reggel lángolt a két torony. Egyszer csak ott találtam magam az események fősodrában. Fantasztikus dolgokat láttam, tapasztaltam, éltem át azokban a napokban. Rengeteg olyan dolgot is, amelyekről nem lehetett a jelentkezésekben beszámolni. Villanások, tettek, arcok, mozdulatok, egy nagy történelmi időszak mindennapi hozadékai. Ezek akkor mind belém szorultak, és szerettem volna magamból kiírni.

– Sikerült?

– Keservesebben, mint hittem. Úgy látszik, aki többet használja arra a fejét, hogy fényképezzék, ahelyett, hogy gondolkodna, annak előbb-utóbb ilyen problémái adódnak. Ezért is gondoltam, hogy el kellene kezdeni trenírozni. Elhatároztam, hogy ősztől nekivágok a jogi egyetemnek.

– Miért pont annak?

– Az az érzésem, hogy ha lenne némi jogi felkészültségem, jobban sarokba tudnék szorítani egynémely öntelt, dölyfös politikust. Például ezt is fontos dolognak érzem.

– És még mit érez fontosnak?

– Azonkívül? Egy gyereket. Úgy érzem, elég érett vagyok egy gyerekhez. Már van bennem kellő felelősségérzés is.

– Nem volt eddig?

– Nem. Sajnos. Fontos barátságokat veszítettem el, mert nem figyeltem kellően oda másokra. Már változtam. Lehet, hogy a kor, lehet, hogy Zoli hatása, lehet, hogy most jött el a pillanat.

Csöng a telefon. Felkapja. Kacagni kezd. Int, hogy Zoli az, és tovább nevet. Tényleg igaz, amit elmondott? Tényleg boldog emberek? Hazafelé jövet elbizonytalankodom. Milyen sorrendben is követi egymást az Oktogon, Paulay Ede utca és a Nagykörút?