Nem szoktunk levelet ilyen hosszan idézni, csak azokban a ritka esetekben, amikor gyerekek írnak. Vagyis azok, akikről – és akikért – ez a rovat szól, vagy szólni próbál. Mert ritka a hiteles beszámoló, amelyet “a másik oldalról”, a gyerekek oldaláról kapunk önmagunkról – felnőttekről – és viselt dolgainkról. Előrebocsátom: itt most csak a válasz első, rövidebb, bevezető részét olvashatják – folytatására a következő számban kerül sor. A kép, amelyet a tizennégy éves levélíró felvázol, sajnos, nagyon is tipikus, kezdve a folytonos veszekedések közben épülő családi házzal, melynek befejezése után a szülők elválnak, az ijedt apán át, aki azt hiszi, az anya ellene hangolja a gyereket, a féltékeny (a volt feleség és az őt “képviselő” gyerek ellen forduló) új élettársig, mostoháig. Láthatjuk, hogy külső körülmények – az apa állásának elvesztése, a nehezen épülő családi ház építése – hogyan hatnak (hogyan hathatnak) egy család életére, nyilván mindig más külső és belső körülményekkel együtt. Láthatjuk azt is, hogy az anyához való ragaszkodás, a nélkülözhetetlen érzelmi biztonság keresése hogyan sodorhatja a gyereket az “ösztönszerű” hazudozásba, hogy a világ az apát gonosznak lássa… Valódi, jó igények sértő, “hibás” magatartásformákat válthatnak ki… A többiről: legközelebb.
