Lobogok a kerítésen

Szédületes csaj a Zsuzsi, mert a második férje úgy imádja, hogy… Hogy is? Nem hozza le a csillagokat az égről – a csillagok nem hagyják magukat –, de voličre-t (reptetőt) épít felesége rengeteg papagájának, télikertet kövez és üvegez, mert Zsuzsikám jelenlegi diagnózisa: madár- és virágmánia. Ennek szellemében lelkesen fordít egy angol nyelvű könyvet a csuda tudja, milyen papagájokról, és az orchideaszövetségben is sertepertél. Mit látok, ha megérkezem hozzá? “Boldog” virágokat! Igen-igen boldogokat, hiszen látszik rajtuk, hogy törődnek velük, szeretik őket. Orchideákat, hibiszkuszokat, leandereket, lilákat, sárgákat, vöröseket.

Mindig meghatódom ennyi szépségtől, és úgy érzem, hogy a virágok rólunk, emberekről szólnak. Arról, hogy szeretettel, törődéssel mindenki megszelídíthető, megszépíthető, jobbítható. Persze, az ő életében is volt kudarc – kiében nincs? –, elvált az első férjétől. De nem maradt benne gyűlölet! Még azt is megengedte, hogy a volt férje az édesanyja házának alagsori lakásába költözzön. Sokan azt mondták, hogy bolond. Ő meg azt mondta: nincs másutt lakása…

Zsuzsi nem pihenget szépségfarmokon, inkább munkával karcsúsítja magát. Ötkor kel, hogy ellássa a papagájokat, gondozza a virágokat, a tavaszi “borsókaland” is lemorzsolt róla néhány kilót. Történt ugyanis, hogy felásatta a férjével a csupa homok, csupa kavics kert végét, hogy borsót és paradicsomot ültessenek.
– Nem vagyunk mi normálisak – hahotázott Zsuzsi –, robotoltunk, locsoltunk, majd büszkén leszedtünk egy kilócska borsót (a piacon kilencvenhét forintért megvehettük volna). A paradicsomok meg olyan parányiak, hogy csak szemüvegben találok rájuk!
– Miért találtad ki ezt az őrültséget? – kérdeztem a könnyeimet törölgetve.
– Ó, én fütyülök a karrierre, a külvilág tapsára, nekem az fontos, hogy valami boldogságfélét teremtsek magam köré! A virágaim, a papagájaim jókedvre derítik a páromat, a barátaimat, engem, és igenis jobb ízű a borsóleves a hazalátogató gyerekeimnek, ha mi dolgoztunk meg érte. – Nem lett rosszkedved a kudarctól?
– Néhány pillanatra – felelte elgondolkodva –, tán ezért ajándékoztam egy különleges orchideapalántát a barátnőmnek. Az ő örömétől nekem is jókedvem lett. (Kedves Olvasók, mint gondolnak? Nem volna szebb a világ, ha az ilyen nőket – tudom, sokan vannak – klónoznák?)

* Az olaszok mindenből operettet csinálnak, mondta egy barátom, aki éveket töltött Itáliában, de én csak akkor hittem neki, amikor római lakosként éltem át a NATO-Oroszország csúcstalálkozót.
– Háború van? – dühöngtem magamban, mert e május végi napon mindenütt rendőrökbe, csendőrökbe, szirénázó autókba ütköztem. Még a tengerpartot is lezárták, nehogy baja essék Bushnak, Putyinnak és a többi államfőnek! Utáltam a rendőr-Rómát, az olaszok viszont…
Amikor leballagtam vásárolni, nagy tömeget vettem észre az újságos előtt. Állt egy csomó ember a via dei Banchi Vecchi sarkán, egy férfi pedig a nudista szövetség nyílt levelét olvasta fel. A szövetség vezetője azért háborgott – egy napilap első oldalán –, mert a nudisták hivatalos fürdőhelyét, a capocottai tengerpartot is lezárták.

– Árulja el, miniszterelnök úr, hová dughatja el egy nudista a gyilkos fegyvert? Vagy attól fél, hogy az államférfiak meglesik a meztelen olaszokat a repülőgépeikről? – olvasta a férfi. Mit csinált a tömeg? Fetrengett a röhögéstől. És én – elfeledkezve rendőrökről, csendőrökről, szirénákról – velük nevettem. Ahogy egy operettben illik.

* A normális – földhöz értő – emberek elképzelni sem tudják, mennyit tudnak szerencsétlenkedni a lelkes “analfabéták”, ha ásót, gereblyét, locsolót ragadnak. Vegyük például azt a középkorú közgazdászt, aki egy nyári estén lenyírta a füvet a háza előtt, majd kövér kupacot formázott lenyírt fűből! Teltek, múltak a napok, a kupac forrt a hőségben.
– El kellene tűntetnünk a fűhegyet – mondta a felesége vasárnap este, miközben a teraszon sörözgettek.
– Meglocsolom, nehogy felgyulladjon – jelentette ki a férfi, majd munkája végeztével bevonult a hálószobába.
– Gyere, bújj ide mellém! – kiabálta a feleségének, aki ebből mit sem hallott, mert a kerítésen át leste a kitartóan füstölgő kupacot. Elképzelte a békés zuglói utcát lángba borulva. Elképzelte “gyújtogató” párját a börtönben… Később rázogatta, ébresztgette a férjét, aki félálomban motyogta: drágám, ne cirkuszolj! Mit tehetett az asszony? Felállt egy sámlira, kihajolt a kerítésen, és a vadul locsolta a kupacot. – Csak akkor kaptam észbe, hogy nézhetek ki – mesélte másnap sírva-nevetve –, amikor a sokadik kocsi dudált a házunk előtt. Képzeld el, mit gondolhattak rólam az autósok? Egy őrült szőke nő éjjel egykor lobogó hálóingben a kerítésen csüngve locsol!! És tudod, mit nyilatkozott reggel az én zseniális párom? Örüljek, hogy senki sem hívta fel a bolondokházát!