 |
Vannak elemzők, akik hozzáteszik: a fiúgyerekek önérzetét – kompetenciaérzését – az apák tudják igazán megerősíteni. De mintha az ősi keleti bölcsesség többet árulna el apa és anya egységéről – a gyerek, elsősorban a kisgyerek számára nélkülözhetetlen “egységéről” –, amikor arról beszél, hogy az egész világot egy kettős elv hatja át, a férfiasság és a nőiesség, a fény és a sötétség, a nappal és az éjszaka – a Nap és a Hold, szárazság és nedvesség – és még hosszan sorolhatnánk. Azt is mondja a kínai jin-jang elv, e kettősség elve, hogy ahol a legnagyobb látszólag a világosság, ott van a legsötétebb pont, és ahol a legnagyobb a sötétség, ott van a legvilágosabb. Ez a kettő aztán egymásba kapcsolódva forog, és így alkotja a világ egységét. A gyerekek mintha ezen az ősi módon gondolkodnának, és a világ egységének széttörését élik meg minden válásban (az úgynevezett „jó” válásokban is, amikor a szülők nem akarják a gyereket egymás ellen kijátszani).
Az apa többnyire ugyan “elvszerűbb” – de sokszor csak azért, mert nem ér rá igazán belegondolni a helyzetbe, hanem mond valamit, amit mindig szokott mondani… Az anyák azok, akik “engedékenyebbek”, ami sokszor megint csak azt jelenti, hogy jobban, pontosabban, minden részletében áttekintik és megértik a pillanatnyi helyzetet, és ezért nem minden hasonló helyzetben hozzák ugyanazt a döntést. Nem, nem kell egy apának feltétlenül “keményen” bánni a gyerekével, de bizonyos következetességgel igen, a kisgyereknek biztos határokat kell éreznie abban, hogy mit tehet és mit nem – például nem ütheti a szüleit, nem használhat olyan szavakat, amelyeket nem akarnak hallani – de ez a következetesség az anyára is vonatkozik.
Amit levélírónk idéz, abban én inkább az apa gyengeségének a jelét látom. A gyenge ember mutatkozik hajlíthatatlanul keménynek és időnként agresszívnek is. (A felnövekvő gyereket azután egyre szabadabban lehet és kell elengedni.) Szomorú és meghajszolt életünkben gyakran előfordul, hogy nem ismerjük, nem engedjük meg magunknak, hogy átéljük azt az örömet, amelyet a másik ember mássága, annak elfogadása, és azt az élvezetet, amelyet éppen sajátos mivolta okoz és jelent.
És hogy mi játszódik le a mostohaanyákban, és hogy ennek mindig így kell-e lennie? Nem. Nem kell mindig így lennie! Szerencsére vannak nagy számban „édes-mostohák”; sokszor láttam olyan helyzetet is, ahol éppen a „mostoha” vált a legigazibb szülővé, élve azzal a lehetőséggel, hogy neki még nem volt elrontott kapcsolata a gyerekkel. Hogy mi játszódik le ebben a helyzetben, mi minden játszódhat le egy új élettársban, arról világosan, okosan ír a levél szerzője. Hiszen a tizennegyedik év körüli forduló táján, a kamaszkor idején az ember egyszer csak tudatára ébred sok mindennek, amit eddig csak ösztönösen élt át vagy szenvedett el; élesen, kritikusan lát és ítél.
És végül még egy utolsó kérdés: miért kellett a gyereknek kisebb korában “ösztönszerűleg” azt hazudnia, hogy az apja ráemelte a kezét? Így akarja a gyerek kifejezni, amit érez, így akar beszélni arról, hogy “ő egy olyan ember, aki üt” – az egykori tapasztalatok alapján, amikor látta, hogy apja édesanyját pofozta fel. Arról is pontos elemzést olvashattunk a levélben, hogy az apa megpróbálja az anya ellen hangolni a gyereket, “mert szerintem ő úgy vélte, hogy édesanyám ellene hangolt; de ez nem igaz”. Igen, a félreértések, gyűlölködések éles szemű elemzése ez a megállapítás is; félelmek, feszültségek, kudarcok, élet-fáradtság – házépítés! – sodornak ezekbe a lehetetlen helyzetekbe. (Azt szokták mondani, hogy csak második házat szabad építenünk, amikor az ember már járatos a dolgokban… Sokan hozzáteszik: csak harmadikat…)
