Ne félj, mesélj! – tanács

Sok hasonló témájú levél van nálam. Mások is jót akarnak a gyereküknek, biztosak abban, hogy szüksége van diplomára (érettségire, szakmára), de a gyerek hirtelen – mint az önök lánya – vagy folyamatosan ellenáll a szülői akaratnak. (Azt hiszem, olyan fontos e téma, hogy több oldalt is megérne!) Lehet valakit az akarata ellenére “üdvözíteni”? Meddig van jogunk beleavatkozni a gyerekünk életébe? Amúgy gondolt már arra, hogy nemcsak ön vívódik, hanem a lánya is? Ő gyűrte le a lustaságát, ő borult ki a vizsgaidőszakokban… Mi a véleményem?

1. Az egyetemeken lehet évet halasztani! Tehát semmi akadálya sincs annak, hogy diplomát szerezzen egy évvel később!

2. Kanadában találkoztam egy hasonló korú lánnyal, aki Torontóban szerzett diplomát, de milyen áron! Ideges, feszült, csupa szorongás volt szegény, mert bukdácsolt az egyetemen, mert nem szerette a szakot (a szülei beszélték rá), mert egyedül volt, örök pénzzavarban. Nem tudom, sikerült-e ép, egészséges felnőtté válnia?

3. Én azt mondom (szülőként és középiskolai tanárként), hogy nem lehet megúszni a nevelést némi noszogatás nélkül, de attól azért nagyon félnék, ha huszonéves félfelnőttekből nekem kellene kierőszakolni a diplomát. Szerintem nagyon fontos, hogy érdekelje az, amit tanul! Sőt, szeresse! (Erről nem írt…)

4. Nos, az ön helyében valószínűleg belenyugodnék az egy év pihenőbe, az is hasznos lesz, ha a lánya dolgozni fog. Legalább szerez egy kis élettapasztalatot, és a saját bőrén érzi, hogy diplomával könnyebb boldogulni, mint érettségivel. Az sem baj, ha közben szerelmes lesz… Kívánok mindhármuknak sok-sok türelmet (és persze) sikert!