és nekem kell elmondanom nekik, mi minden történt azóta.
Máskor meg úgy alakítottam a történetet, hogy én repültem vissza hozzájuk a trapperfarmeromban meg a svájci(!) edzőcipőmben, és kezdő Kasszandraként beleszóltam a dolgok menetébe. Persze mindig úgy intéztem, hogy nekünk, magyaroknak jobb legyen. Mátyásnak az én rendezésemben törvényes fia született, a tatárok eltakarodtak az ország alól, a törökök meg épp csak addig időztek itt, amíg a fürdőket felépítették. Rebellis természet lévén nálam kiegyezésről szó sem lehetett, igaz, nem is volt miért, mert a szabadságharcot fölényesen megnyertük. A világháborúk érintetlenül zúgtak el mellettünk, mert én időben megsúgtam, hogy ebből ki kell maradni, és megmaradtunk mindannyian.
Azt is elhatároztam, hogy ezeket a történeteket leírom, ha nagy leszek, így később komoly megrázkódtatást okozott, amikor megtudtam, hogy bizonyos Mikszáth nevű az Új Zrínyiászban ezt már megtette előttem.
Aztán telt-múlt az idő, és már nem akartam átalakítani a múltat a saját igényeim szerint, mert rájöttem, hogy sokkal magasabb rendű igény formálja azt, és ahogy az én életemben is oka van mindennek, ugyanígy van ebben a nagyobb rendszerben is. Igaz, ezzel a különös játékkal nem hagytam fel azóta sem.
Tudni kell még, hogy nálunk otthon minden nemzeti ünnep, ünnep, tehát nem szabadnap csupán. Még nem tudom, mit csinálunk augusztus huszadikán, de nem múlik el nyomtalanul, az biztos. Lehet, hogy Esztergomba megyünk? Tavasszal jártunk ott, szörnyű hideg volt, emlékszem. A hídon alaposan átfagytunk, odaát Párkányban ettünk egy meleg levest, palacsintát kértünk utána, de az étlapon csak lekváros szerepelt, hát megkérdeztem, kakaós van-e. Kívül s bévül csokoládés, mosolygott a pincérnő, a fiam meg csak fülelt. Tudta ő, miért beszélnek odaát is magyarul, de azt már csak visszafelé mondtam, hogy hiszen a mi családunk egyik ága is arról a vidékről való. Hát nem kunok vagytok? – nézett rám döbbenten, mire mondtam, hogy persze, kunok is, de azon kívül mennyi minden még!
Álltunk Szent István szobra előtt, próbáltam rendet rakni a szertefutó, pontosabban a nagyon is összeszaladó családi szálak közt, aztán hazaindultunk – otthonról haza. Dunakanyarból a Dunakanyarba. Talán ez a beszélgetés tette, talán a szobor, a híd vagy a Bazilika közelsége, hogy újra eszembe jutott az a régi játék. Királyom, ha tudnád! – mondtam magam elé, miközben az elfutó tájat néztem. Tudom, örülnél! Ha látnád – persze, hogy látod –, hogy megvan a hely, hogy állnak a templomok, közös a múlt, közös a nyelv. Hogy megvagyunk! Ha belénk látnál! Igen, ez volna jobb, mert elmondani úgysem tudom. Nincsenek erre szavak.
Szavakkal amúgy sem mennénk sokra, mert amit nyelvtörténetből tanultam, már elfelejtettem, latinul meg, szégyen, nem tudok. Pedig úgy kifaggatnálak! Megkérdezném Imre halálát, meg azt is, szeretted-e Gizellát, és, hogy milyen mélyen kellett ahhoz hinned, hogy terjeszteni tudd ezt az új hitet? Koppány, Gyula, Vazul! Tudni akarnám a részleteket és mindennél többet a koronázásról. Meg arról, mit gondolsz most… mirólunk.
Ha meg tényleg nem tudnánk beszélni, akkor csak néznélek. Alaposan, mert az arcodat, képzeld, nem ismerjük! Néznélek, és ismételném magamban, amit üzentél: …semmi sem emel fel, csakis az alázat.
