– Gyerekkorod óta játszol. Mikor forgattál először?
– Tizenkét éves koromban, Szántó Erika “Gaudiopolisz” című filmjében. Mielőtt elvállaltam a szerepet, súlyos döntést kellett hoznom. Készülök tovább a sportlövészet-bajnokságra, vagy elvonulok a csurgói kastélyba forgatni. A színészet győzött.
– Egy álom megvalósult.
– Nem. Gyerekkoromban nem a színpadról, hanem a fegyverekről álmodtam. Gyűjtöttem a patronos pisztolyokat meg puskákat, és rajongtam a westernhősökért. Édesanyám kétségbeesett, mi lesz az egyetlen kisfiából. Tízéves koromban elvittek a Marcibányi téri lövészklubba, és attól kezdve el se lehetett rángatni onnan. Egészen jól ment, háromszor voltam országos junior bajnok. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyéni csúcsot mindig edzésen lőttem, soha nem versenyeken. Még a Színművészeti Egyetemen is azon igyekeztem, hogy reflektorfényben hozzam a legjobb formámat. Csak az első színházi évad után sikerült. Azóta hiszek igazán magamban.
– Kevesen tudják, hogy te voltál Róbert Gida magyar hangja a Micimackóban.
– Nagyon büszke voltam rá! Attól kezdve egyfolytában szinkronizáltam, játszottam, televízióztam. Ezért lettem hetedikben magántanuló. Szerintem a gimnázium négy évéből legfeljebb ha kilenc hónapot ülhettem a padban.
– Az osztálytársaid helyében én utáltalak volna.
– Nem is rajongtak értem. Meg a pedagógusok se. A Budapesti Református Gimnáziumba jártam két évig, de iskolát kellett váltanom, mert az egyik tanár meg akarta akadályozni az iskolán kívüli szerepléseimet. Pedig szerettem oda járni, ma is hálás vagyok azért a klasszikus műveltségért, amelyet ott kaptam. Aztán jött a Táncsics, spanyolból kellett volna vizsgázni, én meg azt sosem tanultam. Végül a Balettintézetben érettségiztem le. A táncosok, élsportolók és kaszkadőrök között nem volt gond a “devianciám”.
– Ez minden anya álma!
– A szüleim roppant toleránsak voltak velem. Édesapám nyolcvankét esztendős, tekintélyes gazdasági szakember. Édesanyám feláldozta az üzleti karrierjét, azért, hogy engem nevelhessen. Egyetlen gyermekük vagyok, nagyon szeretnek. Bölcsen hagyták, hogy a végső szót mindig én mondjam ki. Hamar megtanultam dönteni, és viselni a döntéseim következményeit.
– Nem nőttél fel túl hamar?
– Csodálod? A szinkronstúdiókban olyan profi színészek között mozogtam, mint Kern András, Hollósi Frigyes, Törőcsik Mari… Ott nem volt pardon, tőlünk is megkövetelték a kemény munkát. A társaimat kissrácnak éreztem magamhoz képest. A középiskola alatt többet kerestem, mint egyes tanáraim. Akkoriban vetítették az Elemi ösztön című filmet. Sharon Stone villája előtt láttam egy fekete és egy tűzpiros Porschét. Elhatároztam, hogy bármilyen rozoga is, de egy pirosat én is veszek. Akkor múltam tizenhét.
– Huszonhét éves zöldfülűként pedig kineveztek a Gödöllői Művelődési Központ igazgatójának. Hogy csináltad?
– Szemfüles vagyok. A Népszabadságban olvastam a pályázati kiírást, és azt gondoltam, miért ne? Ha csak annyi hasznom lesz belőle, amennyit a pályázat megírásához összeolvasok Gödöllőről, már akkor is megérte. Hogy hogy nem, de összejött. Ilyesmi többször előfordult már velem. Másodikos voltam például a főiskolán, amikor felfigyeltem a folyosón egy rendezői pályázatra. Régóta motoszkált a fejemben egy darab, Peter Schäffer “Equus” című drámája. Bekopogtam Huszti Péter igazgatóhoz, hogy befogadja-e az egyetem vizsgadarabjának, ha megnyerem rá a pénzt. Persze! – egyezett bele, ám szemlátomást nem hitt a dolog realitásában. Aztán megnyertem, és jó kis előadás lett belőle.
– Miért van szükséged ennyi kihívásra?
– Úgy vagyok a feladatokkal, mint Schwarzenegger a súlyzókkal. A könyvében azt írja, minden edzés előtt azzal turbózza fel magát: “Csak nem hagyom, hogy ezek a tehetetlen vasak kifogjanak rajtam?” Azonkívül néhány évvel ezelőtt volt alkalmam együtt dolgozni Friderikusz Sándorral. Elképesztő dinamizmussal élt, és dolgozott. Ez kell nekem, gondoltam, és elszántan beletapostam a gázba. Most pont olyan sebességgel robogok, amilyennel szeretnék.
– Mit csinálsz a fentieken kívül?
– Produkciókat, rendezvényeket, kiállításokat szervezek, művészeket hívok meg, fesztiválokat hozok létre. Édesapám segít kézben tartani a vállalkozásaimat. Ezen a nyáron megalapítottam a Gödöllői Nyári Színházat a Grassalkovich-kastély kertjében. Nyitó darabként Moliere Dandin György, avagy a megcsúfolt férj című drámáját adtuk elő. Pécsi Ildikóval, Szacsvay Lászlóval játszottunk együtt. Nem várt sikere volt, úgyhogy jövőre felújítjuk. Augusztusban pedig egy Szophoklész-darabban játszom a Gorsiumi Szabadtéri Színpadon.
– Tudatosan építed ajövődet?
– Igen. Előre tervezek, és mérföldkőről mérföldkőre haladok a céljaim felé. Ugyanakkor Szophoklésszel vallom: “Aki két vagy még több nappal néz előre, ostoba. Mert nincsen addig semmiféle holnapunk, míg jó szerencsénk nem segített túl a mán.” Engem ez arra figyelmeztet, hogy nincs a jelenben ellinkelni való időm!
– Azért a nyáron biztos pihentél is? Azt hallottam, hogy vitorlázol.
– A vitorlázás új szerelem, a barátnőm, aki vitorlásbajnok volt, vitt el először. De leginkább horgászni szeretek. Fantasztikusan kikapcsolja az agyamat, mert csak az úszóra figyelek. Holnap például hajnalban indulok Gödöllőre pecázni. A zsákmányt megsütöm, és a lakomára meghívom a barátaimat. Különben nem eszem húst. Tizenöt évvel ezelőtt kötöttem egy fogadást az orosztanárnőmmel, Angyalkával: segít átmenni az oroszvizsgán, ha addig betartom a böjtöt. Azóta vegetáriánus vagyok. Igyekszem sok ásványi anyagot fogyasztani, mert megóvnak a ráktól.
– Viszont rengeteget dohányzol.
– Talán Tolnay Klári mondta egyszer: “Ha szenvedély, legyen halálos!” Ehhez tartom magam. A jó egri borokért is bolondulok.
– A bor izmosít?
–A muszklik kizárólag Gézának köszönhetők. A szerep miatt kezdtem el gyúrni.
– Miben láthatunk még az ősszel?
– Például Spiró György “Szappanopera” című drámájában. Ez még semmi. Tudod, mi lesz az első mondatom? “Kezit csókolom, Kertész lakás?”
