Katika és a graffiti

Rámutat a falon egy színes foltra, és megkérdi.

– Milyen szín ez, Katika?
– Kék.
– És ez?
– Zöld.
– Ügyes vagy. Hát ez?
– Rózsaszín.
– Ez meg?
– Sárga.

Katika minden színt eltalál.
Csak nézem, jé! És csodálkozom. És kíváncsi vagyok, mert Katika anyukája most egy új foltra mutat.

– És ez milyen?

Egy gondolattal hosszabban hallgat Katika, de aztán kivágja.

– Bordó.

Hát az a bordó olyan bordó, hogy annál bordóbb már nem is lehetne. Jól van. Megy a játék tovább. Akkora a mázolmány, eljátszhatnak rajta napestig. Katikához képest egyenesen óriási. Egy egész telekhossza bepucolt téglafal.

Álomvilágot falaztak be, amikor fölhúzták.
Nem tudja azt Katika, de már az anyukája meg az apukája sem, hogy almáskert rejtőzködött valaha a fal mögött. Azaz dehogy állt akkor még itt fal! Kidőlt-bedőlt, iszalaggal és vadszőlővel vastagon befont drótkerítés őrizte a kertet, benne olyan almafák, hogy azokat hírből se ismeri már senki emberfia. Csak a gyümölcsük ízére emlékszik, aki kóstolta.

Sokan kóstolták. Mert az öreg körorvos büszke volt az almáira. Kártyapartnere, a lúdtalpas ügyész ugyan egyre mondogatta, hogy okos ember szőlőt telepit, és rábökött magára, meg a demizson rizlingre, de a körorvos fölszegte a fejét.

– Többet ér az én almáskertem, mint egy napszámosok művelte szőlő!

Az ő kertjében csak őt lehetett dolgozni látni. Nem is munkának tűnt, amit csinált, a felületes nézelődő csak azt észlelte, hogy tesz-vesz, jön-megy tavaszi hóolvadástól az őszi esőkig. Az egész napot az almásban töltötte. Metszett, gallyakat szedett, oltott, virágzáskor egy-egy rózsaszínbe borult ág előtt álldogált sokáig. Néha tüzet gyújtott, elégette az almamoly fertőzte leveleket. Megkapálta a fák tövét, köréjük a bogarak ellen, minden tavasszal büdöskét ültetett. Később már ültetni se kellett, kikeltek magról.

A fák közt, egy helyen zsindelyes szaletli állt. Deszkáját feketére pácolta az idő, az asztal körül, a lócán felesége varrta régi párnák. Az öreg körorvos ide vitte ki a reggelijét, az újságját, délután itt szívta el a szivarját, ez volt az egyetlen luxus, amelyet megengedett magának. Ő, a nagy anekdotázó, a nagyétvágyú ínyenc, a hírhedt mulatozó – hajnalig tudta húzatni, mesélte az albérlője, aki a garázsból átalakított udvari lakásban lakott – nem járt már emberek közé.
Kivételt csak akkor tett, ha az almái érni kezdtek. Akkor az öreg körorvost mintha kicserélték volna. Tisztára sikált csinos rekeszeket, csuhéból meg vesszőből font kosarakat szedett elő, ezekbe rakta a gyümölcsöt. Piros jonatánt, sárgafoltos pogácsaalmát – ennek volt a legkülönlegesebb zamata –, mélybordó starkingot, harsogózöld goldent, aranyranettet, kásás batult, illatos rózsaalmát és kertjének díszét, a hatalmasra nőtt, nemes calville-t. Összerendezte szépen egymásra, és vitte. A szomszédoknak először. Aztán kaptak a rokonok, a postás, az újságkihordó, az asszony, aki mosott, és takarított rá, a végén az utcában, sorban mindenki. Be is kiabált minden gyerek a kerítésen, csókolom! Elajándékozta a rejtőzködő kert almáit az öreg körorvos. Magának annyit tartott meg, amennyit megevett.

Hát ilyen világ volt a vadszőlővel befutott kerítés mögött. Ahol most a fal áll. Arról olvassa le Katika a színeket ügyesen. Kénytelenek voltak az új gazdák a falat színesre festetni. Lehet, hogy épp azokkal az éjszakai bujkálókkal, akik ahogy a vakolat megszáradt, reggelre telefirkálták rajzokkal, szövegekkel az egészet. Ott van most nekünk egy egész panoráma. Egy kerítésnyi grafitti. Olyan harsány és idegen a kertvárosi utcán, amilyen harsány és idegen a magas téglafal. Amilyenből egyre több van a környéken. Az új gazdák bezárkóznak. Aki nem húz falat, az nádfonatot szerel a dróthálóra, vagy sűrű deszkapallót ácsoltat.

Katika olvassa le szépen a falról a színeket.

– Hány éves vagy, Katika? – kérdezem.

Hallgat. Az apukája biztatja.

– Mondd meg Katika, hány éves vagy?

De Katika nem szólal meg. Nem mondja meg, hogy hány éves. Az anyukája megmondja.

– Most lesz kettő és fél.

Kettő és fél, bólogatok, és arra gondolok, hogy elmesélem az almáskertet. Vagy kiáltok egyet. Hé, emberek! Ha ekkora falat húztok, ha palánk mögé bújtok, hogy fog a Katika bekiabálni nektek, hogy csókolom!