Másik felem, merre jársz? – II. rész

Zűrös csaj

Van, aki már fiatalon megtalálja a boldogságot – de aztán váratlanul elveszíti.

– Ennek az egésznek legalább negyven évvel később kellett volna megtörténnie – kezd el mesélni a huszonnégy éves Szilvi. – Nagyon szerettük egymást, családot akartunk, gyerekeket. Mindenünk megvolt. Pedig nehezen indult a kapcsolatunk! Állandó szócsatáink voltak, mindig kóstolgattuk egymást. Végül megtaláltuk egymásban a másik felünket. Azt hittem, ilyen nincs is, csak úgy mondják. De létezett. Aztán egyszer csak vége lett. Megbetegedett, és itt hagyott minket. Fura, hogy egy pillanat elég ahhoz, hogy mindened porba hulljon. De ha azt hiszed, hogy ez valakit is érdekel, tévedsz. Az emberek általában nem huszonévesen esnek át egy ilyen tragédián, így nem is érthetik meg, mit érzel. Egy huszonéves fiú nem arra kíváncsi, hogy te mennyire félsz egy új kapcsolattól, mert ez ebben a korban nem természetes. Ráadásul, ha kicsit sérülékenyebb, azaz zűrösebb vagy, rögtön másfelé kacsingatnak, mert nem szeretik a plusz munkát.

“Még tudok várni”

Baticz Kati az eszményi szingli megtestesítője, csinos, okos, kellően vagány, modern harmincas nő. Diplomás, több nyelvet beszél, saját egzisztenciával rendelkezik, férfiember kívánhat-e ennél többet? Mindezek ellenére Kati mégsem találja az igazit.

– Régebben a saját reklámügynökségem vezetőjeként, kőkemény üzletember próbáltam lenni. Nadrágban jártam, kerültem a nőies darabokat, nagy kanállal ettem az életet. Férfimódjára mulattam az éjszakában, szivaroztam, megszégyenítően jól boldogultam az üzleti életben, mégse fogadtak el. Annyit azért elértem, hogy a pasik megijedtek tőlem. Aztán úgy döntöttem, átmegyek nőbe, most viszont ez a baj. Azt tapasztaltam, hogy egészen máshogy viszonyulnak ahhoz, aki férjnél van, vagy aki a gyerekei társaságában jelenik meg. Ez egyfajta védelmet nyújt. Én viszont nem vagyok az a kifejezetten oldalborda típus. Mindig is határozott véleményem volt mindenről, sose voltam kiszolgáltatva senkinek. Kapcsolataim persze mindig voltak, többen megkérték a kezemet is, de 25 évesen még nem akartam férjhez menni. Nem bánom, hogy így döntöttem, rengeteg fontos dolog maradt volna ki az életemből. De ez az életmód csak addig tesz boldoggá, amíg el nem kezdesz társ után vágyakozni. A szingliség csak egy kényszerpálya, amin egészen a leszállásig kell körözni. Baj csak akkor van, ha már kezd eleged lenni a repülésből, de nincs hová megérkezz.
Én most körülbelül itt tartok, szeretnék már gyereket, de még mindig nem találtam meg a megfelelő társat. Ma már hajlandó lennék kompromisszumot kötni. Ám ez nem jelenti azt, hogy bármibe belemegyek, csak hogy legyen valakim.
Néhány évig tudok még várni.

Vajon eljön-e egyszer…?

Luca helyes, huszonöt éves lány. Évekig egyedül jelent meg minden baráti összejövetelen, s bár rengeteg fiú lebzselt körülötte, egyikük sem nyerte meg teljesen a tetszését, inkább várt: remélte, előbb-utóbb megérkezik az életében az igazi.

– Tizenéves koromtól kezdve azt érzem, hogy nincsenek olyan helyek, ahol kulturáltan lehet ismerkedni – mondja Luca. – Talán ennél is nagyobb probléma, hogy a fiatalok egy részének nincs is igénye erre: beletörődnek, hogy üvölt a klubban a zene, hogy egyéjszakás kalandra vadászókkal telik meg a hely… Ahol normálisan egymásra találhatna két ember – például étteremben, könyvtárban –, ott egyszerűen nem illik megszólítani a másikat. Hogyan lehet ezt megoldani? Igazából sehogy. Azt látom magam körül, hogy a fiatalok egykori osztálytársaikkal, régi ismerősökkel létesítenek kapcsolatot, mert nem tudnak újakra szert tenni. Illetve, a munkahelyen is szövődhet szerelem, de ez elég veszélyes dolog. Kínos, hogy az összes kolléga látja, amint két ember szerelembe esik egymással, és aztán, ha nem úgy alakul, mint várták, akkor mindenki szemtanúja lesz a kudarcnak. Éppen ezért féltem a munkahelyi szerelemtől, de bíztam benne, hogy azért egyszer majd betoppan az életembe az a fiú, aki a társam lehet. Évekig egyedül voltam, persze, azért is, mert elég válogatós vagyok: felháborítónak tartom, ha egy fiú udvariatlan, s nem imponál, ha nincs benne cseppnyi romantika sem. Tehát egyedül voltam és várakoztam. Mint még sok értelmes, helyes fiatal, aki, bár vágyik rá, mégsem talál társat magának. Talán a legjobb ismerkedési lehetőség, ha valakit bemutatnak a másiknak. Velem is ez történt, bár a találkozás véletlen volt.

Nemrég összefutottam az egyik volt osztálytársnőmmel, aki bemutatta egy haverját. Kedves, helyes fiú volt, eleinte nem gondoltam semmi másra, csak barátságra, de néhány hét után a barátságból őrült nagy szerelem lett. Korábban néha elbizonytalanodtam: vajon eljön-e egyszer, az igazi? Így utólag elmondhatom, szerencsés vagyok, s megérte ennyit várni.

Férfiak kerestetnek

Sokszor nemcsak a pártalálás, de már a keresés mikéntje is komoly gondot okoz. Ezt leginkább a kistelepülések társtalanjai érzik át, de senki ne higgye, hogy a fővárosban könnyebb az ismerkedés.
Nemrég megjelent a lapunkban egy riport, amelyben a diplomás emberek társkeresési nehézségeiről írtunk. Sok levelet kaptunk, köztük egy negyvenhat éves könyvtáros hölgytől is. Éva, a levélíró felajánlotta: Buda környéki családi házának kertjében szívesen szervezne összejöveteleket egyedülálló értelmiségiek számára.
Miután közzétettük felhívását, közel száz levél érkezett. Ezeket továbbküldtük Évának, döntse el ő, kiket szeretne meghívni.
Éva nem egyedül érkezik a találkozónkra, újdonsült barátnője, Olga is elkíséri.

– Elolvastam a leveleket, és úgy ötvenre válaszoltam – meséli Éva. – Közülük húszan mondták azt, hogy eljönnek a kertembe, kicsit beszélgetni. Végül tizenketten voltunk, nők. A kiválasztott két férfi közül az egyik szélhámos volt, a másik talán megijedt attól, hogy egyedül lesz, úgyhogy ő se jött el. De legalább új barátnőre leltem! – mondja Éva, és összemosolyog Olgával.
Mindketten negyvenes éveik közepén járnak. Túl vannak a váláson, ami annak idején azért történt meg, mert ők beleszerettek valaki másba. Többéves együttlét után most mindketten a szakítás utáni állapotban vannak. – Én már kihevertem, szeretnék továbblépni, Olga viszont még nincs túl rajta – magyarázza Éva, aki mostanában az interneten próbálkozik a párkereséssel. – Korábban azt hittem, hogy egyetlen férfi mellett fogom leélni az életemet. Nem így lett. De minden kapcsolatomból tanultam valamit.
– A legutóbbiból én azt, hogy talán túlzottan odaadó voltam… Lehet, hogy nem kellett volna? – folytatja a gondolatot Olga. Éva szerint az ő kapcsolatában az volt a baj, hogy túl őszinte volt, elmesélte a gyerekkori sérelmeit, amivel aztán csúnyán visszaélt a partnere.

Ha nem éled, nem talál rád az élet…

Nagy keblek, királynői termet, vékony csukló, izmos láb. Csöndes derű, harsogó kacagások. Nagy játékos. Bridzsezni akkor is eljárt, amikor egyedül maradt. És sokszor maradt egyedül. Bemutatkozáskor csak ennyit mond: Dorinának kereszteltek a szüleim, áldom a bátorságukat, hogy ilyen ritka nevet adtak.

Már többször láttam társaságban. Mindig egyedül érkezett, de mindig sokan vették körül. Egyszer halkan megkérdeztem valakitől: ki ez az asszony? – A legszebb és legsikeresebb hatvanéves hölgy, akit ismerek, egy mérnökből lett vállalkozó – mondta a kérdezett és odavitt Dorinához. Hartai Dorinát azóta ismerem, azóta szeretem, azóta tanulok tőle. Ha jegyezném, amit mond, sajátos bölcsességek könyvét lehetne összeállítani az élettapasztalatairól. De nem jegyzem, csak élvezem, ahogy beszél. A múltkor elmesélte, hogyan talált partnerre, jó barátra három özvegység után.

– Egyet nem szabad tenni. Kihátrálni. Ez tilos. Akkor is, ha legszívesebben lehúznád a rolót. Ha úgy érzed, örökre elvonulnál. A remeteség vágyának érzése ugyanis elmúlik, és ott maradsz mindenki által elfelejtve, magányosan.
Én ezt sosem kockáztattam. Pedig néha nem volt könnyű. Volt idő, amikor semmi másra nem vágytam, mint arra, hogy hagyjanak magamra. A házasságaim boldog-viharos kapcsolatok voltak. Gyerekeim az elsőből születtek, négy lány. Iszonyúan megviselt a férjem hirtelen halála. Négy gyerekkel elég volt talpon maradni, nemhogy új társat találni. És találtam. Kilenc gyönyörű év után elment ő is. És a gyerekek még mindig csak növekedtek. És én még mindig fiatalnak számítottam. Rám talált a harmadik ember, akinek nem is tudom, mi mindent köszönhetek. És kellett jönni egy balesetnek… Én megmaradtam.
Amikor kikerültem a kórházból, csak feküdtem otthon napokig, néztem a plafont. Már zsíros volt a hajam, a hálóingem beizzadt, a körmöm letört, a párnámba lyukat vájt a fejem, nem ráztam föl napok óta. Nem akartam semmit. A leveleket nem bontottam fel, ott hevertek nagy kupacban az asztalon. És akkor nem tudom, ki segített, milyen sugallat… Egyszer csak iszonyatosan elszégyelltem magam. Felkeltem, és miközben átmentem a szobán, szórakozottan az asztalon lévő levelek közé túrtam. Egyetlen egyet vettem kézbe, nem volt rajta feladó. Egy meghívó volt benne aznap estére, az évfolyam-találkozóra. Isten tudja hányadikra.
Elmentem. Gáborral ott találkoztam, az est vége felé kezdtünk beszélgetni. Hazakísért. Kiderült, ott lakunk egymástól pár utcányira. Ő két éve él egyedül… Elmentünk vacsorázni, nagyokat beszélgettünk. Nem költöztünk össze, nem is fogunk. De együtt járunk koncertre, kiállításra. Ha kedvünk van, kirándulunk. S ha kedvünk van, itt marad éjszakára.
Látod, föl kell kelni, bármennyire is odaver a sorsod. Mert ha nem éled, nem talál meg az életed…

A továbblépés lehetőségei

– Az lenne érthetetlen, ha könnyű lenne párt találni! A világon az egyik legnehezebb feladat – jelenti ki dr. Erőss László pszichológus. – Legalább kétezer éves az a mese, miszerint a férfiak és a nők valaha egy lények voltak, de ez az egység felbomlott, s azóta mindenki keresi a másik felét. Eközben mérhetetlen sok kudarc éri az embert. A párt megtalálni – a lélek mélyén rejlő különleges képesség. Csakhogy minden az ellen szól, hogy ez sikerüljön nekünk.

– De vajon miért?

– Több akadálya is van annak, hogy eljussunk a hozzánk illő másikhoz. A társadalmi szokások nem veszik figyelembe az egyén egyszeri, megismételhetetlen voltát – azt, hogy sok ezer tapasztalatból és nevelési intelemből áll össze a személyiség. Mindenki más, ezért olyan nehéz másoknak megérteni a mi üzenetünket, vágyainkat – a lényegünket. A baj az, hogy mivel a házasság, mint státus mindig is elvárás volt, nincs elég türelmünk kivárni az “igazit”, a megfelelő társat. A többség, anélkül hogy tudná, inkább a társadalmi elvárásokat követi. Ezért is olyan magas a válások száma.
De akadály az is, hogy általában rossz az emberek lelkiállapota. Miközben mindenki nagyon boldog akar lenni, könnyen beérjük az olcsó szenvedélyekkel. Pedig ahhoz, hogy az ember valóban boldog legyen, ahhoz foglalkozni kell a lélekkel, a szellemmel is.

– Milyen tipikus nehézségek adódhatnak az egyes korosztályokban?

– A feladat semmilyen korban nem egyszerű de a nehézségeket még a negyvenes nők is sokkal inkább az élet természetes velejárójának tekintik, mintsem megoldhatatlan gondnak. Az igazi problémák az ötvenen túli nők körében jelentkeznek. Ez a korosztály többnyire elvált vagy megözvegyült, vagyis az előző kapcsolatuk rossz vagy szomorú emlékeket ébreszt. Ezért eleve gyanakvással fogadják az új férfiakat. Akinek még vagyona is van, az különösképp.

– Társadalmi elvárások ide vagy oda, a tapasztalatok szerint a nők jóval aktívabb társkeresők.

– Holott ők sokkal jobban bírják a magányt. Sokkal inkább le tudják kötni magukat a háztartási munkával, a barátnőkkel, az unokákkal, s nem jut eszükben azon keseregni, hogy milyen rossz is egyedül. És ez a “két lábon járó” hozzáállás ad kezdeti előnyt a nőknek a párkeresésében is. Az az igazság, hogy ők valahogy jobban ismerik a továbblépés lehetőségeit.