Ne félj, mesélj!

Azt ön, kedves Ildikó, elképzelni sem tudja, mit kell kibírnom! Ha mosogatás után az edények nem pontosan oda kerülnek vissza, ahol korábban álltak, őrjöng. Ha elől hagyok egy könyvet, egy noteszt, fésűt vagy púdert, iszonyatos veszekedés támad. Ha ferde a szőnyeg vagy morzsa marad az asztalon, az egész esténk tönkremegy. Ha eszembe jut a takarítás, görcsbe rándul a gyomrom, mert tudom, hogy nem lehet olyan mérnöki pontossággal végigtakarítani a lakást, ahogy ő elvárja. Ne higgye, hogy rendetlen vagyok! Kollégistaként jártam végig a főiskolát… Ahol hat lány lakik egy szobában, ott muszáj rendesnek lenni! Ráadásul vidéken nőttem fel, édesanyám tisztaságot és rendet követelt tőlem. Még nincsen gyerekünk, de azt hiszem, nem is lesz…

Hat éve házasodtunk össze, és a helyzet egyre rosszabb. Nem mondhatom, hogy egyébként rossz mellette, hiszen szeret (én is őt), ha a barátainkkal nyaralunk, remekül viselkedik, nem zavarja, ha nincs olyan rend, mint a katonaságnál. A mániája csak otthon kapja el. Az édesapja hagyta ránk a lakást, a férjemnek nagyon fontos, hogy huszonkilenc éves korunkra ilyen szép helyen lakhatunk. De könyörgöm, a lakás akkor is gyönyörű, ha a váza ferdén áll a tévé tetején! A barátai nevetgélnek, néha gúnyolódnak, én viszont tönkremegyek! Hiába jóképű a férjem, nem lehet vele élni. Ön szerint van megoldás?

Veronika