Jó éjszakát!
A magas falaknak füle van – és szeme is –, de ettől függetlenül egyre keményebb buli-hangulat alakul ki, főleg, miután Brother behív a titokszobába. A narancssárga kárpittal bevont helyiségben bőrfotel, szemben pedig kamera objektívje csillan hidegen. Jókedvem magasra hág, először a lányokról beszélgetünk a hanggal, majd Nagy Testvér közli, hogy az átadószobában jelmezeket találunk, és a mai estére az a feladatunk, hogy rögtönzött divatbemutatót hozzunk össze.
Kint közlöm, hogy Big Brother kívánságára mindenkinek meztelenre kell vetkőznie. Egy pillanatra megfagy a levegő, de aztán gyorsan elmondom, hogy mit kell tennünk. Bemegyünk az átadószobába, és mindenki jelmezt választ magának. Nem vagyok elég éber, ezért egy műszálas síruha marad a végére, amit felöltök, és fél perc múlva olyan melegem van, mint egy üzemlátogatáson a diósgyőri kohóban. Ezért a kabát cipzárját köldökig lehúzom, és egy darabig gondolkodom, hogy filctollal felfessem-e a mellkasomra, hogy “I love Nők Lapja”, de már így is elég dögös vagyok.
Királykisasszonyokkal, menyasszonyokkal, indiánokkal és kiképző őrmesterekkel – kollégáimmal – őrületes divatshow-t csinálunk. Brothernek tetszik a szuperprodukció, ennek örömére tovább folytatjuk a bacchanáliát, ami nálam abban éri el tetőfokát, hogy nekifutásból talpast ugrok az egy négyzetméternyi pezsgőfürdőbe, és akkurátusan lefröcskölök mindenkit.
Éjjel kettő körül aztán véget ér a buli. A lányok aludni mennek, három fiú és én azonban üldögélünk még egy kicsit a konyhában. Már vizet iszogatunk, és kezd visszatérni a kényelmetlen érzésem, amit a kamerák okoztak. Figyelek jobbra, balra és fel, meg néha arra is, aki beszél hozzám, de nyugtalan vagyok. A fiúk kint maradnak, én pedig bemegyek a hálószobába. Szerencsére időben lestoppoltam egy szimpla fekvőhelyet, így nem kell osztoznom a franciaágyon senkivel. Miközben vetkőzöm, megint halk, zümmögő hangot hallok, és kis, piros fény gyullad a felém forduló, sötétben is látó infra-kamerán. Ekkor jut eszembe először, hogy haza kellene menni, de azonnal. Tíz percig fekszem az ágyban, és érzem, hogy szinte hátba szúr, figyel a kamera. Homlokom gyöngyözik, kipattanok a takaró alól, és kiülök a fiúkhoz a konyhába. Hogy miről beszélgetnek, nem tudom, mert váltogatva nézek farkasszemet hol az egyik, hol a másik objektívvel.
Tekerés, szavazás
Ha szerepet kell játszani, rendben van. Ha nyilatkozni kell, azzal sincs gond. De miközben fogat mosok, miközben zoknit cserélek, miközben beszélgetek egy lakótársammal szakmai pletykákról, nem tudok játszani: én én maradok, civil, akit ki tudja, hányan figyelnek és értékelnek akár ebben a pillanatban is.
Akiben ott az üldözési mánia csírája, abban az most szépen szárba szökken, sőt. Kivirágzik, termést hoz, amit aztán a felvevőgép szépen leszüretel. Sétagaloppnak próbáltam elképzelni az itt töltött két napot; munkának, egy jó kis riporttémának. De a Big Brother ház magába szippant és nem ereszt. Játékos lettem egy valóságshowban. A ház, a kamerák, a foncsorozott ablakok megannyi tükör. Bele kell néznem, és azt is el kell viselnem, hogyha nem azt látom, amit szeretnék.
Most például azt látom, hogy csatakosra izzadtam magam, a síruhámon nedvességfoltok terjengenek, és egy szobabiciklit hajtok eszelős sebességgel. Big Brother kitalálta, hogy ne unatkozzunk annyira, ezért a következő nap délelőtt tizenegy óráig tekerjünk le a szobakerékpáron háromszázhuszonöt kilométert – jelmezben. Fejenként harmincat kellene, de tizenötnél lefolyok az ülésről. Azt hiszem, nehéz dolgom van, de egy törékeny kolléganőnek menyasszonyi ruhában kell ugyanezt megtennie. Tíz kilométert hajt.
Szappanoperát is kellene forgatnunk: az első epizód harmincnegyedik másodpercéig jutunk. Természetesen a biciklin sem tekerjük le a rendelt távot, így Brother elégedetlen. Ha most élesben játszanánk, a produkciónkért nem kapnánk pénzt, így nem tudnánk vásárolni az árulistáról, és az átadószobán keresztül egy hétig csak alap-élelmiszereket kapnánk: krumplit, lisztet és vizet korlátlan mennyiségben.
A második nap végén elérkezünk a legkényesebb szakaszhoz: Big Brother egyenként szólít bennünket, és a titokszobában meg kell jelölnünk két társunkat, akiket szeretnénk kiszavazni. Minél hamarabb túl akarok esni ezen a tortúrán, és tetszetős elméletet gyártok. Elhatározom, hogy nem érzelmi, hanem praktikus ok alapján döntök, ezért kiválasztok két lányt, akik többször is elmondták, hogy haza szeretnének menni. Hát akkor segítek nekik mihamarabb kijutni innét. Az egyikük éppen a számomra legrokonszenvesebb játszótárs.
Feloldozás helyett
Miután mindenki leadta a maga voksát, a nappali szűk kanapéján ülünk, néma csendben. De szinte hallani, ahogy mindannyiunkat belülről kezd rágni a lelkifurdalás. A lelkifurdalás, mert valakit kilökünk magunk közül, holott igazából senki nem érdemelné meg. És még abban is felébred a szorongás, aki a leglazábbnak tűnik: “Mi van, ha nekem kell mennem?”
A gyomrom golflabdányi, a kezem jéghideg. Brother sorolja a neveket. Bent maradtam! Egy kicsit jobban vagyok. De folytatódik a névsorolvasás. Lassan, mint amikor az inkvizítor teker egyet a spanyolcsizma szárán…
Rokonszenves kolleginámat kiszavaztuk. Aki – ahelyett, hogy örülne, hogy hazamehet, – falfehér lesz, és szemmel láthatóan az ájulás környékezi. Rám néz, és halk, remegő hangon azt kérdezi: “István… Te is…?” Nem mondok semmit, csak a padló mintáját bámulom, és arra gondolok, hogy nem is vagyok itt, egy nagy réten állok, körülöttem fehér lovak vágtatnak, és dús hajamba tép a szél.
Még egy egész nap telik el, az idő ólomlábakon halad. Amikor kilépek a ház kapuján, szinte el sem hiszem, ami odabent történt. Éjszaka van, az utcán emberek és autók, mindenki jön-megy, és ez csodálatos. Elbúcsúzunk egymástól, az általam kiszavazott lánynak pedig megígérem, hogy ha hajlandó megbocsátani, akkor az első utamba kerülő utcai kamerát jól irányzott karaterúgással fogom porrá zúzni.
