Amikor délelőtt beszéltünk meglehetősen fáradt volt, úgy éreztem, vacillált is, hogy lemondja-e az egészet, aztán végül kérdezte, hogy ide tudnék-e jönni délután négyre. Hogy legyen ez a színhely. Kicsit furcsállottam is…
(Pontban 4-kor meg is jelenik, de a liftből lép ki… Se ékszer, se smink, lefésült haj. Személyesen először találkozunk, leplezetlen flegmasággal tekint rám, jelezve, hogy nos, akkor kérdezzek. Aztán ásít egyet. Minden zavartság nélkül fűzi hozzá: elnézést! Kapva-kapok az alkalmon, – ezzel talán nem lesz baj – gyorsan részvéttelin rá is kérdezek.)
– Álmos?
– Is…
– És még?
– Sok minden. Fáradt, kimerült, rosszkedvű. Ezer dolog összejött…
– Komolyak?
– Például kiöntött bennünket a Duna…
– Hogyhogy?
– Nézzen ki, és talán fogja látni, hogy árvíz van.
– És ott laknak valahol az ártéren?
– Ott bérelünk lakást. Mindent ki kellett ürítenünk, és átmenetileg beköltöztünk ide. Közben pedig keresünk valami megoldást a jövőre.
– Én pedig egy pillanatig azt hittem, nagyvonalúan hotelban lakik, mint egykor a nagy dívák.
– Ezt nem bírnám. Persze anyagilag sem, meg egyébként is zavarna, hogy így kiszolgálnak. Én szeretem mindezt magam csinálni. Az otthonhoz számomra az is hozzátartozik, hogy magam takarítsak, főzzek, mosogassak, pakoljak. Hogy legyen személyes közöm mindahhoz, ami van körülöttem. Hogy gondoskodhassak azokról az emberekről, akik hozzám tartoznak.
– Nem ilyennek képzeltem…
– Az a maga ügye. Én ilyen vagyok. Számomra meghatározó a család, az otthon.
– Kérdezhetek olyat, amit nem biztos, hogy van jogom megkérdezni?
– Persze. Legfeljebb lekeverek egy pofont.
– Már megérné. Akkor miért nincs családja, otthona?
– Jó kérdés… Az otthonnal az a helyzet, hogy én mániásan röghöz kötött vagyok, míg a párom, Gesztesi Károly mániásan vándorló. Annyira már sikerült hatnunk egymásra, hogy már ő sem akar minden héten máshova hurcolkodni, és én is hajlandó vagyok időnként változtatni, tehát állás- és egyéb pontjaink közelednek egymáshoz… Ami a családot illeti… de ehhez tényleg nincs semmi köze!
– Tudom…
– Szóval én valahogy úgy képzeltem, hogy én egy bizonyos férfitől, és egy bizonyos férfinek akarok gyereket szülni. Eddig még nem találtam meg az illetőt. Most remélem, hogy sikerült.
– Ne haragudjon, ugyan elvagyok pofon nélkül is, de muszáj megkérdeznem: nyilván nem először reméli?
– Nem. Így van. Minden eddigi kapcsolatomba úgy mentem bele, aztán rendre kiderült, hogy tévedés volt. De ez más. Érzem… És ilyet még nem éreztem soha korábban.
– Ön szakított többnyire, vagy Önnel szakítottak?
– Legtöbbször velem. Nem bírták a szörnyű természetemet. Szélsőséges hangulatváltásaimat, szeszélyeimet, érzékenységemet, indulataimat, görcsös ragaszkodásaimat.
– Miért ilyen?
– Nem tudom… Talán mert iszonyú nagy szeretetéhségem van. Néha úgy érzem, hogy talán kielégíthetetlen…
