–A szakmai képzésen túl, mit kaptatok a főiskolán?
– Mindent! Egy új családot. Ugyanis pont úgy éltünk ott, mintha egy furcsa kis família lettünk volna. Veszekedésekkel, sírásokkal, és nagy kibékülésekkel együtt. Ha így utólag visszagondolok, egészen elképesztő kis társaságot alkottunk. Több tanárunk volt, mint ahányan az osztályba jártunk. De annak ellenére, hogy elsősorban képernyősnek képeztek bennünket, soha nem került szóba, hogy például miként kezeljük az esetleges népszerűséget. Ám amikor elmentünk Vitray Tamással forgatni, és ebédidőben beültünk egy étterembe, ott megállt az élet. Földbe gyökerezett az emberek lába, nem hitték el, hogy magához a nagy Vitray Tamáshoz van szerencséjük! Nekünk persze, dagadt a mellünk a büszkeségtől, csupán attól, hogy mellette lehetünk, és ekkor a mi tanár bácsink a legnagyszerűbben és a lehető legtermészetesebben fogadta ezt az egészet. Olyan fantasztikusan közvetlen volt az emberekkel, hogy arra oda kellett figyelni! Tőle mindig van mit tanulni. Az a sors adománya, ha el lehet lesni ezeket a mintákat. Sokkal többet jelentett, mintha leült volna, és pontokba szedve elmondja, mit kell ilyenkor tenni. Talán szavakba öntve értelmetlen is lett volna.
– Az élet itt is megállt egy pillanatra, ahogy beléptél.
– Akkor rendben vagyunk, mert nézik a műsort! Van néhány kedvenc történetem. Egy hétvégén a Balatonon jártunk egy vitorlásversenyen, és a szállodában, ahol megszálltunk, esküvőt tartottak. Azonnal megrohantak a tízévesforma gyerekek, és autogramot követeltek. Hátul egy kisfiú elkezdett üvölteni: “Ki az? Ki az? Kitől kértek autogramot? Jaaa, a Berényi Katától?” A másik kedvencem pedig az, amikor néhányan bőszen magyaráztak egy társuknak, hogy “Nézd, itt a Marsi Anikó!” A gyerek mosolygott, mint aki mindent ért, határozott léptekkel megindult felém egy aláírás reményében, majd mikor büszkén továbbállt az aláírt papírdarabbal, tétován, viszont hangosan megkérdezte a többieket: “Aha…tök jó… De mondjátok már meg, ki az a Marsi Anikó!?”
– Jó ez?
– Igen, jó. Csak akkor sok, amikor percenként hívnak újságírók, hogy valamiről megkérdezzék öt sorban a véleményemet, és emiatt nem tudom végezni a dolgomat. Egyébként ez nem szörnyű, sőt, valljuk be, az ember általában élvezi a népszerűséget. Határozott meggyőződésem, hogy hazugság, illetve súlyos álszerénység ennek az ellenkezőjét állítani. Ugyanakkor volt az életemnek olyan szakasza, amikor kifejezetten szenvedtem attól, hogy ismernek. Ez pedig a magánéleti váltásomhoz kapcsolódik. Akkor sem az újságírókra haragudtam, hiszen az a dolguk, hogy faggatózzanak. De megjelentek nagyon furcsa történetek. Olyanok is, amelyekben egyetlen szó sem volt igaz. Az is előfordult, hogy felhívott egy “kolléga”, és azt mondta a telefonban: “Akár mondasz valamit, akár nem, úgyis megírjuk.” És láss csodát! Tényleg megírták a költött történetet. Nem szerettem ezt az időszakot. Azt sem, hogy a fele-sem-igaz sztorik miatt magyarázkodnom kellett. Ugyanis ami fáj, arról nem szívesen beszélünk. Főleg, ha friss az élmény.
– Hiba, ha szakmabeliek alkotnak egy párt?
– Nem. Ez nem hiba. Nem ez volt a baj. Igazából nem is tudom, mi lehetett a probléma… Még nem meséltem el soha, mert tényleg nem szerettem erről beszélni… De mielőtt a mostani találkánkra jöttem, azon gondolkoztam, hogy nyilván te is rá fogsz kérdezni. Végül is jó sok idő eltelt ahhoz, hogy tudjak róla fájdalom nélkül beszélni. Valami meghalt bennem, amikor szakítottunk Andrással (Batiz András – a szerk.). Iszonyúan fájt. Pokoli nehéz volt a képernyőn úgy tenni, mintha semmi baj nem lenne. Nagyon fiatalok voltunk, és egyszerűen nem tudtuk feldolgozni azt, ami körülöttünk, velünk megtörtént. Nem feltétlenül a népszerűségre gondolok, hanem az életünkre, ahogy egyszerre megváltozott. Hogy a huszonnyolc négyzetméteres albérletben élő bohém párocskának, akiknek az a dolguk, hogy vizsgaidőszakban tanuljanak, egyébként meg élvezzék az életet, szórakozzanak és kóstolgassák a felnőttséget, hirtelen keményen dolgozó, profi szakemberekké kellett válniuk. Magyarul fel kellett volna nőni, de voltunk mindehhez huszonegy-huszonkét évesek.
– Kapsz kritikát?
– Nagyon jólesik, ha dicsérik a műsort, de azt is meghallgatom, amikor bírálják. Lehet, hogy nem értek egyet a kritikával, de elfogadom. A nézőnek nagyon sokszor igaza van! Olyankor is, amikor azt mondja: “Jó napot kívánok, azért vacsoraidőben ezt meg ezt talán mégsem kellett volna bemutatni.”
– Van szabály arra, hogy milyen mértékű fogyatékosságot, nyomorúságot mutattok be, vagy olyan, hogy meddig lehet letolni a bugyit a Fókuszban?
– Megpróbálunk a jó ízlés határán belül maradni. Szerintem nem létezik olyan történet, amelyet ne lehetne bemutatni, csak óvatosan kell bánni a képekkel és a mondatokkal. Véres történeteket nem mutogatunk, de léteznek bűnügyek, amelyek “szalonképesek” lehetnek akár vacsoraidőben is.
– Milyen történeteket szeretsz?
– Ha forgatni megyek, az emberi történeteket szeretem. Szerintem kivétel nélkül minden sors érdekes lehet akkor, ha képes vagy megmutatni egy személyiséget. Ez pedig elsősorban azon múlik, hogy valóban érdekelnek-e az emberek. Hogy élnek, hogy ébrednek, mit csinálnak, és főleg, hogy mit gondolnak a világról? Ha ezt be tudod mutatni, az már izgalmas.
– Emiatt kezdtél járni a szociológia szakra is?
– Ilyen szoros összefüggés nem létezik. Akkor jelentkeztem a szociológia szakra, amikor a főiskolán negyedéves voltam. Ez volt az a tárgy, amelyik leginkább érdekelt. Azt gondoltam, valószínűleg nem lesz belőlem kutató-szociológus, de a televíziózáshoz jól jöhet, ha megismerek egy másfajta gondolkodásmódot és egy másik szakterületet.
– Az utóvizsga megvolt már?
– Megvolt. Az a szörnyű ebben a történetben, hogy még elsőben buktam meg statisztikából, de nem éltem meg olyan nagy tragédiaként. Hiszen ez mindennapos dolog az egyetemen, különösen ebből a tárgyból. Viszont – érthetetlen módon – ezt akkor írták meg a lapok, amikor már másodéves voltam, és éppen módszertanból mentem vizsgázni. Az újságok tele voltak ezzel a sztorival: Marsi Anikó megbukott. Képzeld el, ahogy ez megjelent, abban a pillanatban megint megbuktam… De túl vagyok rajta, kész a másodévem.
– Mennyit dolgozol?
– Nagyon keveset. Bemegyek, tíz perc alatt elmondom a szövegemet, és kész is… A viccet félretéve: hétfő reggeltől péntek estig bent vagyok a szerkesztőségben. Van, amikor négykézláb csúszom haza, annyira fáradt vagyok, de nagyon szeretem azt, amit csinálok.
– Mennyire tudsz kapcsolatban maradni azzal a világgal, amelyet bemutattok?
– Látod, néha azt gondolom, hogy teljesen elszakadtam, már attól a világtól is, amelyik közvetlenül körülvesz. Ilyenkor hasít belém, hogy sokkal kevesebb időt fordítok a családomra, mint amennyit szeretnék. Miskolctól negyven kilométerre forgattunk, ahol megáradtak a kis patakok. Ott álltak velem szemben azok az emberek, akiknek semmijük nem maradt. De szó szerint! Ott álltak az egy szál ruhájukban, és én csak a helyszínen tudtam megérteni, hogy ez mekkora tragédia. Ha a tévében látom, durván hangzik, de talán csak annyi jutott volna eszembe, hogy hű, de szomorú képek ezek… Kicsit olyan ez, mint amikor az orvos egy ismeretlen embert operál, és inkább szakmai kihívást jelent számára az eset, mint egy emberi drámát. Ha minden betege életének gondját magára venné, hamar tönkremenne. Mégis van, hogy sírva megy haza.
– Hogy szereled le a Fókuszt övező értelmiségi fanyalgást?
– Magyarországon értelmiségi körökben sikk nem szeretni a Fókuszt. Divat azt mondani, hogy mit nekem háromlábú kiscsirke… De amikor bemutattuk a háromlábú kiscsirkés anyagot, a fanyalgók elfelejtették észrevenni, hogy az egy szarkasztikus riport volt, nem pedig egy halálosan komoly életdráma. Aki felületesen néz minket, az felőlem azt mond, amit akar. Nincs értelme vitatkozni vele, hiszen nincsenek valós érvei. Hogy meddig lesz, lehet még Fókusz? Míg világ a világ! Annyi a téma, hogy szerintem bármeddig létezhet ez a műsor. Persze, változtatni kell majd rajta, és minden bizonnyal én sem fogok hatvanévesen ugyanitt ülni, állni, mosolyogni.
– Hanem?
– Szeretnék majd dokumentumfilmeket készíteni. Gyerekeket is szeretnék.
– Ez utóbbit olvastam a Storyban is.
– Több helyen is olvashattad, mert folyton megkérdezik. Mintha ez valami irreális, földön kívüli gondolat volna. Pedig szerintem a lehető legtermészetesebb dolog a világon. Egy jó barátom felhívott a cikk után, hogy tényleg családos, sokgyerekes anyuka szeretnék lenni?! El sem tud így képzelni engem. Nem értem, miért kell ezen csodálkozni. Egészséges, normális nő vagyok, aki majd szülni is akar, de nem tudja megmondani, hogy pontosan mikor. Csak annyit tud, hogy huszonhét és fél évesen már eszébe jut, hogy abbahagyja egy időre ezt az eszelős rohanást.
– Már négy éve nem beszélsz a magánéletedről és a párodról, mégis, mit tudnál elmondani róla?
– Hogy imádom őt.
