Ne félj, mesélj!

Tavaly ismerkedtem meg egy kedves fiúval, néhány csodálatos hetet töltöttünk együtt. Ám ő ösztöndíjasként kiment Angliába, azóta távkapcsolatként folytatódik a szerelmünk.

Folyamatosan SMS-ezünk, e-mailezünk, telefonálunk. Havonta hazajön, én kétszer jártam nála. (Gyakrabban nem lehet, drága az utazás.) De én egyre inkább felőrlődöm a távszerelemben!

Eddig azt gondoltam, hogy sebaj, szeptemberben hazajön. De mivel a későbbi karrierje és persze, a pénz miatt hasznos volna, ha egy ideig kinn dolgozna, jelenleg úgy áll a helyzet, hogy marad még egy-két évig. Ott vállal munkát.

A barátaim látják, hogy szenvedek, szerintük véget kellene vetnem a távszerelemnek, és észre kellene vennem, hogy sok fiú érdeklődik utánam itthon. Ésszerű a javaslatuk. Egyrészt nem normális, hogy éveket várjak valakire (akit nem is ismerek alaposan), másrészt viszont azt érzem, hogy vele tudnám leélni az életem.

Természetesen beszéltem már Viktorral minderről. Ő is tudja, hogy a jelenünk nem éppen ideális, de előtte most olyan lehetőségek állnak, amelyeket nem hagyhat ki. Ezért gondolom, nincs jogom arra kérni, hogy jöjjön haza. Kedves Ildikó, ön szerint mit lehet tenni ilyen helyzetben?

Egy huszonnégy éves olvasója


Válasz:

Van a levelében egy fontos mondat (röpke gondolat): “nem normális, hogy éveket várjak valakire, akit nem is ismerek alaposan”… Nos, kedves huszonnégy éves! Ha tényleg nem ismeri alaposan ezt a fiút, akkor nem biztos, hogy érdemes…

Amikor végigolvastam az írását, az első gondolatom egy Ady-sor volt. “Ráaggatott díszeiből egy nőre…” Talán emlékszik, az Elbocsátó szép üzenetben szerepel. Ady úgy véli, hogy saját kincseit, saját “díszeit” aggatta Lédára. Ahogy mi is gyakran ráaggatunk a társunkra olyan tartalmakat, szépségeket, amelyeknek nincs a birtokában, csak mi szerelmes fantáziával beleképzeljünk…

Ráadásul a távolság rossz tanácsadó. Mindent felnagyít, megszépít. Ám a baráti körömben van olyan házaspár, akik képesek voltak kivárni: a lány külföldön járt egyetemre, és öt(!) éven át “távszerettek”. És ma, hétévi házasság után is boldogok!

Mi a véleményem? Alaposan – nagyon őszintén! – meg kellene beszélni mindent! Jó volna megkérdezni Viktortól, hogy ő mit tenne az ön helyében? Várna évekig? Vagy megismerkedne az itthoni jelentkezőkkel? Aggódik ő az angliai karrierépítés közben, hogy ön mit csinál itthon? És nincs köztes megoldás? Mondjuk, egy időre keres kint önnek is állást…

Egyébként két ember kapcsolatába senki sem láthat bele igazán, és egy idegen soha nem ítélheti meg (a közeli barátok sem!), hogy mennyi áldozatot ér meg egy szerelem. (Kedves huszonnégy éves, kérem, tájékoztasson sorsa alakulásáról!)