 |
Akkor azt írtam rövid válaszomban, hogy a történethez az is hozzátartozik, hogy ezt az iskolát a szülő kereste ki gyerekének, és hajlandó volt végigcsinálni a felvételi procedúrát – mégis igaza van abban, hogy ezt a helyzetet így fenntartani nem lehet, mert ez gyerek- és emberellenes, életellenes.
Most azt szeretném mind e fentiekhez hozzátenni, hogy néhány éve ráadásul az a helyzet, hogy mivel fogynak a gyerekek, egyre könnyebb bejutni – helyesen – a középiskolákba. Akadnak azonban olyan középiskolák, melyek fenntartják ugyan rettenetesen szigorú felvételi rendszerüket, de a végén úgyszólván mindenkit felvesznek, mert kell a gyerek. Csak a tájékozatlan szülőket csalogatják a hírrel, hogy hozzájuk milyen nehéz bejutni, és sajnos, a szülők még ma is elhiszik, hogy ezek a középiskolák vagy az ilyenfajta középiskolák készítenek fel jól “az életre”.
Holott számtalan vizsgálatból tudtuk, hogy az életben való beválás nem korrelál – nem egyezik meg – az iskolai beválással. Nem az eminensek lesznek a “legsikeresebb” emberekké, akármilyen értelemben értjük is a sikert; akár az önkifejtés, akár a gazdasági sikeresség, akár az érzelmi stabilitás, a jó és személyes érzelmekkel feltáplált életvezetés értelmében.
Ezzel függenek össze azok a vizsgálatok is, melyek arról beszélnek, hogy az életben való boldogulás szempontjából az iskolai eredmények mintegy 18-20 százalékban esnek latba, de még nem is a szűken vett értelmi intelligencia a döntő, hanem az intelligencia sok más fajtája, a legátfogóbb érzelmi intelligenciáig. (Most nagyon egyszerűen azt mondom, hogy az érzelmi intelligencia valami olyasmit jelent, hogy kibírom, el tudom viselni önmagamat, a családomat, a főnökömet, a munkatársamat, a beosztottamat – el tudom viselni, mert bele tudok helyezkedni az ő szempontjaikba is, képes vagyok a kompromisszumokra és a személyes kötődésre.)
Azt is tudjuk, hogy az iskola az érzelmi intelligencia fejlesztéséhez elsősorban a művészetekkel járulhat hozzá. Míg a szóbeli megtanult anyag 75 százalékát öt év alatt az eminensek is garantáltan elfelejtik, ha csak nem használják nap mint nap, addig a művészeti együttműködés – énekkar, zenekar, iskolai színjátszás és az ehhez is kapcsolódó képzőművészeti tevékenységek – olyan képességeket fejleszt, melyek az érzelmi intelligenciát ápolják, kibontakoztatják, hatóerejét növelik. (Vajon miért áldoztak annyi időt a régi nagyhírű iskolák – lett légyen kálvinista vagy éppen jezsuita kollégium – az iskolai színjátszásra, az iskoladrámákra, az ének- és zenekarokra? Miért nem inkább tanultak helyette a szorgalmi időben? Mert többet tudtak a felnövekvő ember valóságos szükségleteiről, mint a mi mai, olyannyira okos, tudományközvetítő iskoláink!)
Azt is vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai módszerek – harc a jegyekért, feleltetés stb. – elölik a valódi érdeklődést a gyerekekben. Mert a gyerekek jelentős kíváncsisággal lépnek be a különböző iskolafokozatokba, kezdik el az újabb tantárgyak tanulását. Ott munkál bennük az az érzés, hogy a világ érdekes, az ember érdekes – jó volna minél többet megtudni róla és belőle. A vizsgálatok tanúsága szerint: miután elkezdtük a kiszabott tantervek és az ezeknek megfelelő tankönyvek alapján tanítani őket, érdeklődésük rohamosan csökken, majd eltűnik!
Jó tudni azt is, hogy a diktatúrák mindig sokkal nagyobb anyagmennyiséget akarnak a gyerekek fejébe bepréselni, mint a demokráciák. Igen, mert az egyik eldönti, milyen alattvalót akar magának, a másik azt szeretné, ha a gyermeki személyiség önmaga belső lehetőségeinek kibontakoztatásával autonóm állampolgárrá válna.
“Egy egész élet nem elég arra, hogy kiizzadjuk magunkból azt a rabszolgát, akivé az iskola tett bennünket” – panaszkodik Csehov egyik levelében. Sajnos, azt kell mondanom, hogy a kontinentális iskola még ma is nagyon hasonlít az egykori, német-francia mintára szerveződött cári iskolához.
Azt remélem, hogy legközelebb még folytathatjuk ezt a fontos témát, és meghallgathatjuk, hogy mi ma az oktatási minisztérium közoktatási helyettes államtitkárának személyes álláspontja ebben a kérdésben. (Nem régen még ő is egy valóban jó középiskola igazgatója volt.)
