Belépés csak nõknek!

Maguk szórakoztatására és rendezvényeken egyaránt örömmel énekelnek a Filibili Népdalkör tagjai

Ha nincs, tessék, csináljunk magunknak! Mert együtt lenni jó. Keresem azt a kedves, negyven körüli, elegáns hölgyet, aki valamikor tavaly tavasszal egy hétköznap délelőtt vonaton utazott Kecskemétről Budapestre. Kék nadrágkosztümöt viselt, és egy idős úrral beszélgetett. Elmesélte, hogy a barátnőivel négy éve minden kedden délután összegyűlnek az egyikük kávézójában, és kötnek. Gyerekholmit készítenek, kicsi sapkákat, kesztyűket, kocsikabátkákat, pulóvereket. Egész évben. Aztán az elkészült darabokat – vagy három zsáknyit – karácsony előtt elviszik a plébániára, ahol tudják, melyik család örül majd a ruháknak. Kötés közben teát iszogatnak, magyarázta az asszony, ha valaki hoz egy CD-t, meghallgatják, beszélgetnek, és jól, nagyon jól érzik magukat, így, együtt. Nem tudom, kecskeméti volt-e a hölgy, vagy hol működik ez a “barátságkötő klub”, de jó lenne találkozni velük. Aki hallja, adja át!

Mert azt hiszem, sokan vágyunk ilyesmire. Az otthonosság kis köreire. Ahol lehet találkozni, szokásokat, szertartásokat kialakítani, ahol várnak minket, és mi várunk másokat, ahol valami közös feladat, érdeklődés köré szerveződünk össze, és arra szövetkezünk, hogy jól érezzük magunkat. Nem világmegváltó társaságokra kell gondolni, vagyis… igen, mégiscsak arra. Hiszen minden utat csak lépésenként járhatunk meg.

Csütörtöki hölgyek





Csütörtök délután öt óra. Az őszi szezonban ez a Filibili Népdalkör első próbája. Óvodában vagyunk, már hazamentek a kicsik, most óvónők telepednek az apró asztal mellé, hogy énekeljenek. De hát mi az a filibili? – kérdeztem. Azt hiszik, elmondták? Nem. Elénekelték. “Odajöve filibili szép madár” – hallgattam az erdélyi párosítót, és a többi népdalt egymás után. Tíz éve már, hogy egy márciusi napon először gyűlt össze énekelni a maga örömére tizenöt szentendrei óvónő. Azóta is összejárnak minden csütörtökön. Hétvégeken és jeles napokon meg gyakran lépnek fel rendezvényeken. Voltak már együtt Erdélyben, a Vajdaságban, Burgenlandban meg Kapolcson.

Ahová csak lehet, családostól mennek. Van két rend fellépőruhájuk is, bár, hogy a második elkészítésének mi volt az oka, erről eltérő véleményeket hallottam. (Dehogy híztuk ki! Hogy mondhatsz ilyet… Ezt le ne írd!) Ezekért a csütörtökért, bevallom, irigylem őket. Mennyi népdalt tudnak! Egyik szebb, mint a másik. Tünde, aki tanítónő Izbégen, és most jött először, könnybe lábadt szemmel hallgatja őket. Utca, utca, bánat utca… Nemcsak a dallam, hanem egész testük ring, ringatózik, ahogyan ringatózik az anya teste, amikor énekel a gyerekének. Enikő, Nelli, Gabi, Zsóka, Katik, Zsuzsák, Évák, Ildikók! Tudom, hogy sok a dolgotok, de nem gondoltatok még arra, hogy ne csak a gyerekeknek, hanem nekünk, kívülről sóvárgóknak is megtanítsátok ezeket a dalokat? Hogy minél többen érezzenek rá: együtt énekelni jó.