Belépés csak nõknek! – II. rész

A havi egy találkozás már kevés az ügyes kezű szigethalmi nőknek

Összeöltve

Úgy kezdődött, hogy Ildikó szeretett volna jópofa falvédőt készíteni a gyerekszobába, és Szigethalmon, ahol él, talált valakit, aki ilyesmivel foglalkozik. Ildikóról tudni kell, hogy ő olyan típusú ember, aki nem áll meg félúton, nem sajnálja az időt és az energiát a fontos ügyektől. Így alakították meg ketten a foltvarró vagy foltmozaik- – ismert nevén patchwork – kört Szigethalmon. Öt éve minden hónapban egy szombaton találkoznak a könyvtár hátsó kis helyiségében, ki-ki hozza a maga munkáját. A nagyobb, közös darabokat ugyanis részekre osztják, és mindenki otthon készíti el a magáét, a szombatokon aztán összeillesztik a részeket.

A kis csapatban Anita főiskolás, Magdi néni nyugdíjas, Márti tanítónő, Juló óvodai dadus, Erzsike óvónő, éppen gyesen van. Az öt év alatt két kisbaba született, nekik közösen takarót készítettek, egyikük pedig már bejelentette igényét egy menyasszonyi ruhára. A munka egyelőre nem ég a körmükre, a leányzónak ugyanis még nincs vőlegénye. Nem kevés ez az egy hónap? – kérdezem, pedig tudom, hogy sokan ingáznak közülük, és mindenkinek családja, háztartása, sőt, kertje is van, ez mind elfoglaltság, feladat, idő.

– Már mi is gondoltuk, hogy kellene még egy nap, és akkor az egyiken rendesen kipletykálhatnánk magunkat, a másikon meg dolgozhatnánk – mondja Ildikó. – Mert persze, nem elég azt megbeszélni, ki mennyit haladt, milyen új könyvet látott, hol fedezett fel egy jó kis anyagboltot, hanem azt is, hogy van a férj, a gyerekek. Évente egy-két kiállítást tartunk, a faluban nagy siker, hiszen sok megvehető dolgot is készítünk.

Ez a kis szigethalmi kör, amely egyébként a falu egyetlen civil szerveződése, része egy nagyobb körnek, a Foltvarró Céhnek. Ildikóékhoz hasonló kis csoportok tehát az ország számos pontján működnek, Baranyától Zemplénig.

Babakocsi-hadoszlop

Mi kell a közösséghez? Néha csak egyetlen ember, aki kitalálja, elkezdi, és hisz abban, hogy sikerülni fog. Rist Lilla kolléganőnk nemrég szülte meg a második kisfiát. Már várandósan felkereste a pomázi védőnőt, és kérte, hogy segítsen neki kismamakört szervezni. Felhívta és meghívta a szülés előtt álló anyukákat. Megbeszélték, ki mennyit hízott, mire gondol, és miért aggódik. Volt, aki az összes kismamaruhájából kigömbölyödött a nyolcadik hónapra, de elég volt egy körtelefon, és máris sikerült “felruházni”. Aztán sorban születtek a gyerekek, és most már nagy sétákra indulnak együtt. Kész kis babakocsis hadoszlop! Ennyi a történet, és hol van még a vége… Csak egy ötlet, egy kicsi segítség, és hányan érzik jobban magukat!

Mindenki az Egyetlenért!

Az Igazit Kereső Lányok Klubjának tagjai jó tanácsokkal is segítik egymást

Történelmi tény, hogy a lányok mindig is keresték az Igazit. Az azonban már nagyon is vitatható állítás, hogy bizonyos korokban – legalábbis a mából visszatekintve – ez nem látszott olyan nehéz feladatnak, mint napjainkban. A kérdés történelmi dimenzióba helyezése bizonyára szerepel az Igazit Kereső Lányok Klubjának péntekenkénti összejövetelein is, amelyet más-más helyszínen tartanak meg a klubtagok. A lányok harminc körüliek, és közös ismertetőjelük, hogy mindannyian az Igazit keresik. Persze, külön-külön. A jelszó azonban közös: “Akkor is rátalálok!”

– Két éve vetődött fel bennem és két szintén egyedülálló barátnőmben, hogy közös stratégiát kell kidolgoznunk az Igazi megtalálására – meséli Andi. – Ugyanis mi, nők, sok hibát elkövetünk, és sokszor besétálunk ugyanabba a csapdába, amelyben már korábban vergődtünk. Azután meg a biológiai óránkra meg effélékre hivatkozva, esetleg olyan kompromisszumokat kötünk, amelyekkel elrontjuk az életünket.

– Először összeírjuk, ki milyen társra vágyik, mik voltak a gondjai a korábbi kapcsolataiban, majd ötleteket adunk, hol, milyen körökben kellene mozognia – mondja Vera. – Aztán, ha megismerkedik valakivel, beszámol az első találkozásokról, elmondja, mi tetszett, mi nem, és mi – figyelembe véve persze, hogy húszéves kor felett senkit sem lehet alapvetően megváltoztatni – tanácsokat adunk, hogyan tudna hosszú távúvá válni a kapcsolat. Azt is megmondjuk, ha a választottját nem tartjuk esélyesnek “az Igazi” titulusra, de a döntés mindenkinek a saját kezében van. Fontos alapszabály, hogy egyetlen “jelölt” sem tudhatja meg, miért is járunk össze péntekenként. Ez a mi titkunk, nem tartozik másra!

– Nem könnyű szinglinek lenni, sokan azt mondják, ez értelmiségi allűr, pedig dehogy! – folytatja Anna. – Másra sem vágyunk, mint arra, hogy gyerekeket szüljünk valakinek, aki a társunk, akit igazán szeretünk.

Tánc vagy terápia?

Amikor először jött, szándékosan a leghomályosabb sarokba ült, és elkapta a tekintetét, ha a tükörbe tévedt. Csendben nézte a lányokat, ahogy csilingelő szoknyáikban felszabadultan ringatják csípőjüket a zene ütemére, és várt. Várta, hogy végre megmozduljon benne is az élet.

– Sok hasonló jelenetnek voltam tanúja, mióta megnyitottam ezt a hastáncstúdiót – emlékszik vissza Jázmin, alias Sárfalvi Éva. – Az újak lassan felállnak, mintha valami mágnes húzná őket, tesznek néhány lépést, és amikor látják, hogy mindenki biztatóan néz rájuk, végre-valahára bele mernek nézni a tükörbe. És ezzel el is indulnak azon az úton, amely az önelfogadás felé vezet…

– A csípőd, akár a pillangó!… Mindannyian erre a mondatra várunk – mondja Gáspár Kati egyetemista. – Jázmin valami hetedik érzékkel pontosan tudja, mikor adjuk át magunkat végleg a zenének. Több ez, mint tánc. Inkább különös, de nagyon hatásos terápiának nevezném. Életöröm-terápiának. A lényege az együtt mozgás, lélegzés, nevetés másokkal. Én az Ezeregyéjszaka meséin nőttem fel, és már kislányként is ilyesmiről álmodoztam, csak közben elfeledkeztem róla. Sötét, elárvult időszaknak kellett következnie, hogy újra az álmaim felé forduljak. Kezdetben legszívesebben a nap huszonnégy óráját itt töltöttem volna, ma azonban már elég, ha felteszek otthon egy lemezt, és ringatózom egy kicsit. Ettől még a vizsgák is könnyebbnek tűnnek…

– Többnyire szakítás, válás vagy egyéb krízisek után jönnek ide a nők, aztán itt is ragadnak – meséli Jázmin. – Mindegy, hogy kamaszok vagy negyvenesek, honnan jöttek, mit éltek át, a többiek annyi megértéssel, figyelemmel veszik körül őket, mintha magukról volna szó. Valóban, róluk is szó van. Beavatják egymást a titkaikba, ez lesz az a hely, ahol őszintén kibeszélhetik magukból örömeiket, bánataikat. Általában két-három hónap elég, hogy ismét önmagukra találjanak. A tánc meg a zene begyógyítja a sebeiket, és újfajta önbizalommal tölti el őket. Kiül az arcukra az az önfeledt, megszépítő mosoly, amely már akkor sem tűnik el soha, ha kilépnek innen.

Kedvcsináló

Arra kérjük a női klubokat, társaságokat, köröket, hogy írjanak nekünk! Meséljék el, mi köré, mire szerveződtek, hátha mások éppen az önök példája nyomán kapnak kedvet valami hasonlóhoz.

Cím: Nők Lapja szerkesztősége, 1554 Budapest, Pf.: 64. A borítékra írják rá: Belépés csak nőknek!

Leveleiket küldhetik e-mail címünkre is: noklapja@sanomabp.hu