Ne szégyelld, segíts!
Pusztaháziné Gazdag Ilona
– A szégyen nagyon erős gát – vallja be Pusztaháziné Gazdag Ilona. – Minket is úgy ismert mindenki, mint egy rendes családot, két szép gyerekkel. Sokáig külföldön dolgoztunk, jól éltünk, aztán egyszer csak beütött a tragédia: a fiam drogozni kezdett. Attól kezdve teljesen megváltozott az élet. A nagypapa meg a nagymama egyszerűen nem akarta elhinni, ugyanúgy, ahogy eleinte én sem. Amikor megtaláltam a tűket, és a fiam azt mondta, hogy nem ő használta azokat, az első pillanatban föllélegeztem: ezt akartam hallani…A komoly bajok valamikor a középiskolában kezdődtek. A fiam külföldön tanult, és itthon nem tudta behozni a lemaradásait. Magába zárkózó gyerek volt, önmaga akarta megoldani a feszültségeit. Buliban, hétvégi diszkóban valószínűleg már használta az anyagot, de nem lehetett észrevenni, hiszen nem jött haza, amíg “le nem jött róla”. Egy délelőtt tizenkét használt, illetve steril tűt találtam a szobájában. Nem kutattam, véletlen volt…
Végigüvöltöttem azt a délutánt. Amikor valamennyire megnyugodtam, felhívtam a drogstopot, és megkérdeztem, hogy néz ki a heroin. Arról tudtam, hogy szúrják. Aztán megvártam, hogy hazajöjjön a fiam. Először azt válaszolta, hogy nem az övé a holmi, aztán közölte, hogy nem akar katona lenni. Jó, feleltem, de akkor most elmegyünk az orvoshoz. Nagy szerencsém volt, hogy el tudtam menni pszichológushoz, és őt is el tudtam vinni. Sok szülőt ismerek, aki ezt nem teszi meg, meg se meri kérdezni, vajon tényleg drogos-e a gyerek. Nem azért, mintha nem beszélnének vele, hanem mert nem merik, nem akarják hallani az igazságot…
Ilona fia hat évvel ezelőtt meghalt. Azóta foglalkozik drogos fiatalok és szüleik problémáival. Azt tapasztalta, hogy a szégyenérzet sokáig meggátolja a szülőket abban, hogy igazán hatékonyan tegyenek valamit a helyzet ellen. A nagyszülők, a környezet is azt akarja hinni, hogy “jaj, hát biztos nem is akkora a baj.” Megy hozzájuk a gyerek, hogy pénz kéne orvosra, gyógyszerre, és megkapja: “De meg ne mondd anyádnak!” Kilencvenkilenc százalékban csak akkor ébrednek rá, hogy valamit tenni kell, amikor már nagyon komoly krízishelyzet alakult ki. Emlékszik, annak idején neki is sokat segített, hogy egy szülőcsoportba járhatott. Ezért döntött úgy, hogy – amellett, hogy “Más világ” címmel megírja kálváriáját – létrehoz egy hasonlót. A nevük: Önkontroll Egyesület. Elérhetők a 359-0401-es telefonszámon.
Mindenért megbűnhődtem!
 |
| Papp Zsolt |
– Vigyen a Szent Lászlóba! – kértem a mentőorvost. – Egy rohadt AIDS-est nem viszek sehova! – ordította magából kikelve. A görcsök közepette is érzékeltem, ahogy megfagy körülöttem a levegő. A szomszédok, akik addigra kitódultak az udvarra, döbbenten álltak. Rögtön tudtam, hogy soha többé nem mehetek haza.
Ennek immár két és fél éve. Papp Zsolt akkor harminchárom éves volt. Két hónappal azelőtt derült ki, hogy AIDS-fertőzött. Az asztmás roham után hat hetet töltött kórházban, ahol az édesanyja és a testvérei még több ízben meglátogatták.
– Páni félelem ült a szemükben. Kezet nyújtani se mertek. Anyu egyszer tett ugyan egy hamvába holt kísérletet, hogy hazahívjon. “Akárhogy is, egy család vagyunk – mondta –, majd megoldjuk valahogy. Lesz külön tányérod meg kanalad…” Na, azt már nem! Elkezdődött volna a magyarázkodás meg a titkolózás, és ezt nem lehet huszonnégy órában játszani. Örülök, hogy akkor volt erőm elegánsan lelépni. Az első hónapokban szenvedtem, mint a kutya. Addig azt hittem, hatszázezer haverom van, hirtelen kiderült, hogy egy sincs. Még a legjobb barátom is elfordult tőlem. Szégyelltek.
Az emberek tudatában az AIDS azonnal összefonódik a homoszexualitással. Az pedig megbocsáthatatlan. Még ahhoz sem vették a fáradságot, hogy megtudják: ez a betegség hétköznapi körülmények között nem fertőz. A hajléktalanok között elértem, hogy szeretnek, és megbíznak bennem. A kanalammal esznek. A maradék erőmmel segítek nekik talpon maradni. Néha éjszaka is odajönnek hozzám, és elzokogják a bánatukat. Tudják, hogy nekem már nem árthat senki és semmi. A szégyenen már rég felülemelkedtem. Megbocsátottam az embereknek, akik lépten-nyomon leköpnek. Csak addig csinálják ezt, amíg az ő életükben is be nem üt a krach. Azelőtt én is ilyen önző, üres fejű alak voltam. Azt hittem, ez velem úgysem történhet meg. Pedig bárkivel bármi bármikor megtörténhet. Én már tudom. És azóta erősebb a hitem.
Ő a mi gyerekünk!
– Már rendben vagyunk – mosolyog Éva –, de vannak dolgok, amelyeket az ember nem tud elfelejteni. Talán megbocsátani sem, nem tudom… Az apósomra gondolok, aki nem jött be a kórházba, hogy meglátogassa az első unokáját. Az előre nyomtatott babaértesítőket sem küldte szét, pedig a kipontozott helyekre csak annyit kellett volna írnia, hogy Ádám, 3560 gramm, 52 centi. Persze, az ilyen értesítőre hogyan lehet ráírni, hogy Ádám amúgy Down-kóros? Merthogy az. Nem lehet leírni, mit érez az ember, ha ilyen gyereket szül. Az öröm, amelyet annyira vártál, elillan, senki sem mosolyog, gratulál, a nővérek kerülik a tekintetedet, a kolléganők sem sorakoznak, a nagynéném nem küldött meggyszörpöt, pedig megígérte. Mindenki halogatta, hogy felvegye velem a kapcsolatot, hogy mondania kelljen valamit.
A férjem meg… hát ő csak utólag vallotta be, hogy a kollégáinak nem mondott semmit. A titkárnője végül engem hívott, hogy ugyan küldjek már egy képet a gyerekről, akkor mondtam el neki, ő meg viharos gyorsasággal letette a kagylót. Az volt a rossz, hogy sokáig mi ketten sem tudtunk beszélni az érzéseinkről. A férjem órákat állt a gyerek ágya mellett, nézte, de megfogni például nem akarta. Sétálni is nehezen vitte le. Akkor sokat sírtam emiatt, nem értettem, hogyan szégyellheti a fiát, akármilyen is.
Aztán az idő valahogy elsimította a dolgokat. Ádám nőtt, és egyre többet tudott. Volt egy édes kis vigyora, azt mindig az apjának tartogatta, amikor a férjem délután hazaért a munkából. A férjem maximalista, olyan ember, aki mindig jól tanult, örökké képezte magát, most is, sokat követel mindenkitől, szigorú. Ádámmal most olyan dolgot kapott, amelyet egészen másképpen kell megközelítenie. Nem marad más, csak a szeretet és az elfogadás. Feltétel nélkül. Lassan tanulja, de jól halad. A nagyszülők meg… Hát arról csak annyit, hogy az anyósom tegnap felhívott telefonon, és kérdezte, hogy ráérünk-e délután, mert eljönne. Tudtam, kár is kérdezni, mert Ádámhoz a nagypapa csak ritkán, nagyon ritkán jön el.
A pszichológus nem szégyen!
– Hány éves kortól érdemes egy gyereknek azt mondani, hogy szégyelld magad?
– Két és fél, hároméves kor előtt semmiképpen sem – válaszol Vári Zsuzsa pszichológus. – Ekkor alakul ki ugyanis a felettes én, vagyis ezután már lehet a gyerek lelkiismeretére hivatkozni, ha megszegi a szabályokat. Nem mindegy azonban, mennyi féket és milyen szabályokat nevelünk bele. Képzeljünk el egy hátizsákot, amelyet túlságosan megpakolnak, és a gyereknek egy életen át azt kell cipelnie. Különösen a merev, tekintélyelvhez ragaszkodó szülők gyerekeinél figyelhető meg, hogy óriási bennük a megfelelési kényszer.
– Gondolom, a poroszos iskolák csak tetézik ezt.
– Az utóbbi egy-két évtizedben valamit javult a helyzet, de a pedagógusok száján még mindig túl könnyen kicsúszik, hogy “szégyelld magad!” Pedig egy érzékeny gyerek nagyon megsínyli ezt.
– Könnyíthet az ember útközben a “hátizsákján”?
– Igen. Egyrészt mindannyian változunk, értem ezalatt a szülőket is. Egy anya, aki a kamasz lányába azt nevelte bele, hogy csak a nő lehet a hibás, ha a férfi elhagyja, sokat segíthet a felnőtt gyerekének, ha felülbírálja magát: “Ne haragudj, tévedtem. Ma már másképp gondolom.” Ehhez a lépéshez nagy lelki rő kell, de érdemes megtenni. Általában azonban azt tapasztalatom, hogy a szorongós, szenvedő embereknek legfeljebb egy pap vagy egy pszichológus segíthet letenni a terhet. Minél előbb, annál jobb.
– Csakhogy mi még mindig szégyellünk pszichológushoz fordulni. Miért?
– A közvélemény szerint az olyan szülővel, akinek nevelési szakemberre van szüksége, valami baj lehet. Másrészt a szülő is azt gondolja, az én gyerekem nem hülye, miért vinném pszichológushoz? Az a baj, hogy sokan egyenlőségjelet tesznek a pszichiáter és a pszichológus közé. Pedig az előbbi orvos, és idegbetegségek kezelésével foglalkozik, mi pedig a viselkedési zavarok okát próbáljuk kideríteni. Ez se hangzik túl bizalomgerjesztőn, de be kell látnunk: a világ egyre bonyolultabb, egyre több inger éri a gyerekeinket. Nem biztos, hogy mi, szülők, mindig készen állunk a válasszal. Elég egy rossz üzenet, és rögtön félrecsúszik valami a gyerek lelkében. Ilyenkor minél előbb szakemberhez kellene fordulni. Lehet, hogy pillanatok alatt megtalálná a probléma gyökerét, és már csak újra kellene gombolni a rosszul begombolt kabátot.
Nők Lapja-vélemény
Soha nem felejtem el egy kis faluban élő riportalanyom kétségbeesett kiáltozását: “öngyilkos leszek, belepusztulok a szégyenbe! Az egyetlen lányom teherbe esett! Mindenütt rólunk pletykálnak, már a boltba sem merek bemenni! És az a tróger még nem nyilatkozott arról, hogy elveszi-e!” Így jajongott az asszony – görög tragédiákba illő hangja ma is a fülemben cseng –, és én hiába nyugtattam, vigasztaltam, hiába meséltem egy ismerősömről, aki maga döntötte el, hogy egyedül, apa nélkül vállal gyermeket, hiába mondogattam, hogy manapság sokan laknak együtt élettársként, közben nagy békességben nevelik közös gyermekeiket. Nem segített ott sem a szó, sem az együttérzés.
Azután néhány hét múlva meghívót kaptam az esküvőre, hat-hét hónappal később pedig csicsergő levél érkezett a szerkesztőségbe. “Mellékelem a kisunokám fényképét, ugye, gyönyörű? Az egész falu a csodájára jár!” Miért meséltem el e két évvel ezelőtti történetet? Mert tökéletes példája annak a szégyennek, amelyik kizárólag a külvilágra összpontosít – mit szól a szomszéd, a boltos, a kolléganő, a rokon? –, amelyik nem nemesít, nem ösztönöz a jobbra. E logika szerint csak azért kell szégyenkeznünk, ami kiderül, és eltér a mikrokörnyezet íratlan szabályaitól. Eszerint, ha valaki lop, csal, hazudik, tönkretesz másokat, de mindez titokban marad, akkor semmi oka a szégyenre. E logika szerint járnak el azok a szerencsétlen asszonyok, akik a végsőkig titkolják, hogy a párjuk bántalmazza őket, vagy hasonló energiával tagadják, hogy baj van a gyerekükkel, rossz társaságba keveredett, önsorsrontó életet él. (Ahelyett, hogy segítséget kérnének…)
Félreértés ne essék, nem mások felett akarok ítélkezni! Ugyan! Hiszen magamon is érzem – nem egyszer – azt a gyakorta oktalan szégyenérzetet, amelyet valamilyen furcsa megfelelési kényszer vezérel. Mert velem megesik – ahogy tán önnel is, kedves Olvasó –, hogy másképp látom… másképp gondolom…, mint ahogy elvárják. A kérdés csak az, kinek akarunk megfelelni. A főnöknek? A falu szájának? A lakótelepi szomszédasszonynak? A kollégáknak? Az anyósunknak? Mennyi zsákutca! Mennyi felesleges szorongás!
Pedig a szégyen nagyon hasznos érzés, ha… Ha nemesít, ha arra kényszerít, hogy hetente legalább egyszer végiggondoljuk, mit tettünk jól vagy rosszul, segítettünk vagy ártottunk-e másoknak. És a szégyenérzet hatására javítunk, változtatunk magunkon! Csak azt kívánom önöknek (és magamnak), hogy reggelente – négyszemközt a tükörrel – rá tudjanak mosolyogni önmagukra, mert nincs mit szégyellniük. És akkor Piaffal együtt jelenthetik ki: non, je ne regrette rien… Nem bánok semmit sem. (És ha ezt őszintén gondolják, akkor beszélhet világ…)
