Anyu, szeress, de engedj el! – II. rész

Túl magasra tette a mércét

A tizenkilenc éves, szép arcú Szűcs Enikő tehetetlenül tárja szét a karját:

– Képzeld el, anyut meghívta egy barátnője Németországba, és ő hónapok óta azon vívódik, hogy menjen-e. Pedig kikapcsolódhatna! De ő nem mer minket magunkra hagyni. Pedig már a húgom is tizennégy… Attól fél, hogy nem fogunk normálisan enni, rendet tartani, felborul a jól berendezett kis életünk. Őrület! Ma már azt szeretném, ha nem lenne ennyire jó anya. Kiszolgál minket, narancslét kapok az ágyikómba, elpakol a rendetlen húgom után, figyeli minden rezdülésünket. Nem véletlen, hogy kamaszkoromban azt hangoztattam, nem lesz gyerekem. Ő túl magasra tette a mércét. Én önzőbb vagyok, nincs bennem ennyi alázat.

– Csodálatos gyerekkorod lehetett!
– Olyan boldog kisgyerek voltam, amilyen talán nincs több a világon! Neki köszönhetem, hogy van önbecsülésem és hogy a környezetem boldognak tart. Imádom a mamámat! Mégis rémes kamasz voltam. Megszenvedtem a felismerést: a tökéletesnek tartott szüleim sem istenek… Épp ezért nem akarok majd mindent feladni a gyereke(i)mért, a “tizenéves drámákat” úgysem lehet megspórolni… Anyukám nemcsak szép, de tehetséges is. A végzettsége meg az állása lehetővé tette volna, hogy világot lásson, “önmegvalósítson”, de ő sok mindent feladott értünk. Tudod, mikor lesz az életében új virágkor? Ha produkálunk néhány unokát… Ám én – a felnőttlét küszöbén – sokat vívok magammal: sikeresebb élete lehetett volna, ha nem vagyunk számára ilyen fontosak! Szörnyű ez a téma. Ha nem szeret a mamád, belehalsz, ha nagyon szeret, tiltakozol. Lehet ezt jól csinálni?

Megtervezem a jövőd, boldog leszel!

A legtöbb bajnak az a gyökere, hogy mi, anyák megtervezzük a lányunk jövőjét. Általában úgy véljük, hogy a terveinket a lányunk sokkal inkább megvalósítja, mint a fiunk, hiszen ő mégiscsak nő, mint mi, tehát jobban ki tudjuk számítani a reakcióit, mint egy férfipalántáét… El lehet ezért ítélni az anyákat? Ugyan! Mindenki jót akar! Az anyák saját élettapasztalataik alapján tervezik meg a lányuk életét, külsejét, mindent, közben a gyerek egészen más – vagy csak részben hasonló – életet, külsőt képzel el magának. Jogosan kérdezhetik: az volna jó, ha nem álmodoznánk? Erre képtelenek vagyunk.

De azt azért a világ minden pszichológusa kórusban zengené (ha zenghetné, és mi hallgatnánk rájuk), hogy szabjuk a terveinket a gyerekre! Ne a saját álmainkból szőjük meg őt, induljunk ki a képességeiből, személyiségéből, temperamentumából! Ha nem ezt tesszük, akkor sérül a lányunk, de sérülünk mi is. Akkor középkorúként olyan rossz lelkiállapotba kerülhetünk, mint azok az anyák, akikről Terri Apper pszichológusnő ír Secret Paths (Titkos ösvények) című könyvében:

“Higgadt magatartásuk mögött szorongás, harag, megbánás, félelem és elkeseredés folytat élénk versengést… Minden pillanatban válságjeleket mutató kérdések tűnnek elő: milyen kompromisszumba lehet belemenni, hol rontották el, mit tettek jól…, hogyan kell megváltoztatniuk önmagukat és a körülményeiket?”

Valóban nehéz átvészelni azt az időszakot, amikor a serdülő lányok megpróbálják kialakítani saját énképüket, értékrendjüket, keresik helyüket a kortársi közösségben. Ők zűrzavaros lelkiállapotukban sértik azt a nőt, aki korábban minta volt. Ilyenkor az anyák nemigen találják a helyüket. Keserves feladat úgy támogatni lányunk önállósági törekvéseit, hogy közben ne érezzük a benne lezajló változást a személyünk elleni támadásnak.

– Pattanás lettem a lányom szép arcán – mondta keserűen egy kőkemény üzletasszony, miközben a lánya, beszéltem vele, nagyon szereti őt!

Az egyikkel sikerült, a másikkal nem

– Nincsenek mindenkire érvényes nevelési tippek! – mondja mérgesen Kaszai Ági tanítónő, aki évekig lakott a szomszédomban. Emlékszem, rajongott a lányaiért, a nagyobb tizenhét éves, a kisebb idén fejezte be a nyolcadikat. – Tudod, hogy mindkettővel egyformán bántam! Mégis baj van. Ha csak a lánynevemet írod le, akkor őszintén bevallom, hogy a nagyobbtól néha félek. Nem tudom kiszámítani a reakcióit, agresszív, öntörvényű, titkolózik, a barátnőjével beszél meg mindent. Elismerem, egy fiút nekünk is bemutatott, sajnos. A kölyök udvarias volt, de égnek ált a haja, mint egy bohócnak! A férjem röhögött, amikor elmentek. Egy ilyen hólyagtól óvni kellene az okos lányomat, de nem hagyja!

– A mi szüleink a fiúink hosszú hajától kaptak kiütést. Nem emlékszel? – mondom csöndesen.
– De igen, csak elbizonytalanodtam! Képzeld el, hogy idén a harmadikosok rendezték a szalagavató bált, a gyerekem szerepelt, szervezkedett. Ez tetszett. De képes volt a bál előtt néhány órával kikiricssárga hajjal hazavirítani… Miközben én, ütődött anya hetekig kerestem neki elegáns ruhát. Üvöltöttem. Ő utált. Pedig emlékszel? Régen olyan anyás volt, hogy szétverte az óvodát, amikor otthagytam. Miről szól most a kapcsolatunk? Két nő egy csárdában! Le akar győzni. Egyik nap megjegyzi: hú, de csinos vagy, ez igen! Ilyenkor boldog leszek, érzem, nagyon szeretem ezt az egyébként értelmes őrültet, bizakodom, hogy egyszer majd magához tér. A következő nap durván odaböki: húzd be a hasad, anyuci, lassan olyan hordó leszel, mint az “ofő”! Mit szólsz a stílusához? Közben a kicsi félt engem a nővérétől. Ő kedves, harmonikus, sokat beszélgetünk, nevetünk, felvették egy két tannyelvű gimnáziumba. Az egyikkel sikerült, a másikkal nem…

Szeress és adj! – nincs más recept

Hogyan lehet jól csinálni?, kérdezhetik. A legtöbben azt állítják (magam is), hogy a szeretet az egyetlen megoldás. Az önzetlen, okos, másikra figyelő szeretet. Hallgassák csak, mit ír Pál apostol?

“A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel… Nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt… Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.”


Nagy Anna

– Mindig nagyon jó viszonyban voltunk, mindent megbeszélünk, ha van időnk. Bár ez most, hogy Kata Szolnokon játszik, én pedig Pesten vagyok, elég nehéz. Én inkább kiabálós mama voltam, sohasem ütöttem meg a lányomat. Van is erről egy családi anekdota. Amikor Kata kicsi volt, a Huszárik nagymama rácsapott a fenekére. Erre Kata felháborodottan közölte: “De nagymama, az én anyukám nem ver, csak üvölt!” Ma már kolléganőm a lányom. Adunk egymásnak tanácsokat, de nem mindig fogadjuk meg. Katának nagyon jó a kritikai érzéke, és tudom, hogy amit mond, azt szeretetből mondja.

Huszárik Kata

– A legerősebb, legszebb gyerekkori emlékem anyuról az a hét év, amikor nem játszott. Ez neki nehéz volt, nekem pedig óriási szerencse. Sokat kirándultunk, mesélt és felolvasott nekem, rengeteget bütyköltünk együtt, ajándékokat, játékokat fabrikáltunk. Felnőttként elég furcsa, hogy mindketten színésznők, kolléganők vagyunk. Tavasszal közös bemutatónk volt. Kicsit féltem a próbáktól, de aztán élveztem, hogy anyu is ott van. Mi egyszerre vagyunk elfogultak és kritikusak egymással. Igaz, előfordult, hogy azt mondtam, most inkább menj ki, légy szíves!