 |
| Németh Anikó és Sztripszky Tamás gyerekeikkel, Márkkal és Hannával, meg Marival, aki több mint egy bébiszitter |
– Tudod, olyasvalakit képzelek, aki szinte családtag, amolyan pótnagymama… Cinkostárs a gyereknek, külön kis szertartásokkal. Aki közel lakik, és ráér, mert nem dolgozik, aki nem a pénzért csinálná elsősorban. Nem mintha nem fizetnék, de… érted, hogy ez miért fontos?
Gábor barátom, akinek elvárásaimat felvázoltam, sokáig hallgatott, majd óvatosan annyit mondott, hogy ilyen csodalényt szerinte nem fogok találni. Az idő őt látszott igazolni, amikor hónapok múlva megint csak neki panaszoltam el, hogy még mindig nincs, aki vigyázzon a gyerekre, pedig lassan elkezdenék dolgozni egy kicsit.
– Miért nem hívod fel Anyut? – kérdezte hirtelen. – Most ment nyugdíjba, szerintem elvállalná.
Elvállalta.
Így lett nekünk Marika nénink, aki kedves is volt, türelmes is, és akit magától értetődő természetességgel hívtunk el az óvodai anyák napi ünnepségekre. Marika néni mesterien gyurmázott, értett a kalózvárépítéshez, volt otthon gitárja és volt Pali bácsija, aki kész volt „rósejbnit” sütni a gyereknek, ha éppen náluk töltötte az időt. Most pedig van Györgyi nénink és Ottó bácsink, akik második éve amolyan negyedik unokaként pásztorolják a gyereket.
Azoknak, akik sóvárogva sóhajtanak fel, csak azt üzenhetem: kezdjenek idejében keresgélni! Ne sajnálják az időt és az energiát, hiszen fontos dologról van szó! Arról, hogy ha a munkánk, vagy valamilyen más körülmény miatt nem tudunk a gyerekünk mellett lenni, ki az, akire ideig-óráig rábízzuk. Több ez, mint igénybevétele egy szolgáltatásnak, többnek kell lennie! Ismerek olyan nénit, aki lekváros buktát süt a kisfiúnak, akire vigyáz, és hallottam olyan fiatal lányról, aki dalmatákkal festette tele annak a kislánynak a szobáját, akivel vagy három éve együtt tölti a hétköznap délutánokat.
Történelmi családtag
Nemcsak a Rómeó és Júliából, de a regényekből is jól ismerjük a dajkafigurát, aki a bölcsőtől az oltárig kísérte és óvta az általa nevelt gyereket, érzelmi stabilitást, tartós kapcsolatot jelentett. Egy dajkának nem volt vizsgaidőszaka, mint a mai bébiszittereknek, nem ment ösztöndíjjal külföldre, nem talált albérletet a város másik végében, és nem ment férjhez egyik napról a másikra, hogy a mi gyerekünk helyett a sajátját nevelje inkább. Mindig kéznél, pontosabban háznál volt.
És a nagymamák? Mert a legkézenfekvőbb, legtermészetesebb és legjobb megoldás mégiscsak az, ha a gyerek a családban marad. Csakhogy a nagymamák szerepe sokat változott az idők folyamán, a nagycsaládok ma már ritkán laknak együtt, a nagymamák jó része még dolgozik, amikor az unokák kicsik, más részük meg nem tekinti magától értetődőnek, hogy a munkában eltöltött évtizedek után automatikusan újra a család főállású szolgálatába álljon. Ez, tegyük hozzá, nem is várható el tőle.
