Igen, amivel küzd: depresszió. Igaza van, hogy ennek kapcsolata lehet az életkorával is, de akár van, akár nincs, mindenképpen szakemberhez kellene fordulnia, esetleg egy közeli nagyvárosban! A szakembereket – orvosokat és pszichológusokat – köti a titoktartási kötelezettség. A világon sok helyen, és ma már Magyarországon is, vannak olyan rendelők, melyek a magához hasonló korú fiatal lányoknak és fiúknak, névtelenséget is biztosítanak.
A depresszió az a kezelésre szoruló testi-lelki állapot, amelyik ma talán leghatékonyabban kezelhető. De nem nyugtatóval – melyből aztán egyre többet vesz be –, hanem speciális, depresszió elleni gyógyszerekkel, melyeket megfelelő módon kell beállítani, és hatásukat figyelemmel kell kísérni. (Ezt az állapotot mai tudásunk szerint bizonyos, idegrostok közötti közvetítőanyagok hiánya idézi elő, és öngerjesztően fokozza – és éppen ezt a hiányt kell megszüntetni.)
Azt is el szokták mondani a szakemberek, hogy a depresszióban a tettvágy, az aktivitás, amely nem tud megnyilvánulni megfelelő módon – vagy a sok, kényszerűen végzett tevékenység keltette feszültség –, agresszió formájában befelé fordul, bénítóan hat, és ha végleg elviselhetetlenné válik, önpusztításban vezetődik le; ezért jelennek meg az öngyilkos gondolatok.
Leírásából az tűnik ki, hogy állapotának előidézésében az iskola, az iskolai körülmények is jelentős szerepet játszottak, játszanak. Először úgynevezett pszichoszomatikus – a lelki állapotból fakadó testi – tünetek formájában; majd az egész helyzet ebbe a depresszív állapotba ment át. Sajnos, nagyon is gyakori a követelményeknek megfelelni akaró, jeles tanulók nagyfokú kifáradása, ami az életkorból fakadó magányérzetet és lehangoltságot felerősíti, és uralkodó hangulattá teszi. Pihennie is kellene, aludnia, időnként néhány napot távol töltenie az iskolától(!), netán másik iskolát keresnie, vagy éppenséggel beérnie azzal, hogy rosszabb tanuló lesz. De az ilyenfajta tanács mindig csak falra hányt borsó, amíg gyógyszeres segítséggel helyre nem áll a – mondjuk – „kémiai egyensúly” a központi idegrendszerben. (Egyébként: nem vagyok gyógyszerpárti. De ebben az esetben, az ilyen esetekben, meggyőződésem és tapasztalatom szerint ez nélkülözhetetlen!)
Nagyon remélem, hogy el tudja szánni magát arra, hogy megkeresse környékükön a megfelelő szakembert, és remélem, hogy meg is fogja találni.
Ha ez mégsem így történne, kérem, írjon újra, és jelezze, hogy el tudja-e szánni magát egy budapesti utazásra, meg tudja-e oldani, hogy legalább egy napig távol legyen, mert a fővárosban, előre megbeszélve, biztosítani lehetne a maga számára egy titkot tartó és anonimitást lehetővé tevő szakembert.
Végül, egy talán fölösleges, de mégis fontos kérdés: nem elképzelhető, hogy szüleivel vagy valamelyikükkel a kettő közül beszélni tudna erről a helyzetről, és támogatást kaphatna a tennivalókhoz? Azt is tudnia kell, hogy jelenlegi állapotában semmi szégyellni való nincs; nemcsak azért, mert Magyarországon a depresszió sajnos, népbetegség, hanem azért sem, mert ez kitűnő, értékes emberek szenvedésteli állapota is lehet, amint ez a maga esetéből is látszik.
