– Ez összefügg a balesettel?
– Miért kérded így?! Attól nekem most meg kellett volna törnöm testben és lélekben? Elgyávulnom? Szedált, meghasonlott embernek lennem?! Tessék, ha erre vagy kíváncsi: nézd, mutatom, itt egy seb, itt egy heg, itt össze vagyok öltve.
– Nem, nem, nem! Nem erről van szó. Attól, hogy összetörted magad, de túlélted, lehetnél gátlástalanabb, kihívóbb, provokálóbb, hiszen neked még ezt is sikerült megúsznod.
– Ezen én is sokat töprengek. Hogy van, aki nyugodtan áll a pirosnál, aztán belefut valaki hátulról, és ott hal meg, én meg száguldás közben hetvenet bukfencezek, ripityára törik az autó, és teljesen éppen megúszom. Hogy ez miért, hogyan, milyen okból, lehetséges? Isten? Sors? Véletlen? Hogy mázlim volt, és megúsztam, vagy tényleg van még valami dolgom?
– És jutottál valamire?
– Á! Annál felszínesebb vagyok.
– Viszont sikeres.
– Olyan területeken, ahol komoly elmélyedés nélkül ez lehetséges.
– Miért annyira fontos neked a siker?
– A nővérem meséli, hogy én már egészen kiskorom óta mindig, mindenkinek, mindenáron meg akartam felelni. Nyilván olthatatlan szükségem volt mások szeretetére.
– Soha nem féltél attól, hogy ilyenkor már nem is bennünket szeretnek, hanem azt, akinek mutatjuk magunkat?
– De. Igen. Mégis, ezzel együtt is nagyon jólesik.
– Akkor sem tudom, hogy a lányok mit esznek rajtad.
– Nem is biztos, hogy én tetszem annyira a nőknek, hanem az a pali, aki elegáns öltönyben, belőtt hajjal, szépen kisminkelve gyakran feltűnik a képernyőn. Ahogyan egy erre hivatott, professzionális stáb megjelenít.
– És a kettőtök között nincs valami kapcsolat?
– Futólagos. Leginkább kerüljük egymást. Amikor én érkezem, ő már éppen távozóban van, amikor én távozom, ő éppen akkor esik be. Rohanunk a dolgunkra. Ő keresi a pénzt, én költöm. Egyik se egyszerű.
– Nagyon más ember az a Stohl András, aki a képernyőn megjelenik, és az, aki itt ül velem szemben?
– Szerinted?
– Annyira nem… Szerintem mind a kettő alapvetően jó ember. Csak ahogy az kicsit harsányabb lett, ez visszahúzódóbbá vált. Az szabadabb, ez viselkedőbb.
– Mert sebezhetőbb… Ahogyan egyre nagyobb a hajcihő körülöttem. Zavar?
– Időnként… Mondd, a kórházban nem volt rémes az a felhajtás, amely körülvett, amikor saját hibádból kerültél abba a helyzetbe?
– De. Igen. A felhajtás zavart. Ugyanakkor csak a legnagyobb csodálattal tudok beszélni a nővérekről, akik számára csak ketteske van, ötöske, vagy nyolcaska, és egyáltalán nem érdekli őket, hogy egyébként ki az illető. Erejüket megfeszítve végzik a dolgukat, és nagyon nem izgatja őket, hogy kinek mi a nyavalyája.
– Mondd, amikor tényleg tapasztalod, érzékeled a valódi hősiességet, értéket, emberséget, utána nem kínos visszamenni, és nagy dérrel-dúrral folytatni azt a habos linkséget, ami a mi munkánk?
– De. Értékének megfelelően becsülöm az övékét, és a mienkét. Viszont megfigyeltem, hogy amikor egy infúzió és egy ágytálazás között volt két percük, arról a műsorról beszéltek, amelyikben én is szerepelek, vagy azt az újságot olvasták, amelyikbe cikket írsz. A mi felelősségünk tehát, hogy nekik próbáljunk nyújtani minél jobbat, nívósabbat, szórakoztatóbbat. Akkor talán valamennyire fontos az, amit csinálunk. A smink, a belőtt haj meg az öltöny.
– Íme, a nők bálványa.
– Aztán meglátnak az utcán, és összecsapják a tenyerüket: jé, hát a művész úr ilyen kicsi! Pedig azt gondoltuk, hogy rendes ember. Ennyi.
– Bánt?
– Már nem. Jót derülök rajta.
– Egy olyan ember, akinek ennyire fontos a siker, a hódítás?
– Már nem. Volt egy szilaj korszak, egy megnyújtott gyerekkor, amikor az ember szüntelenül bizonyítani akar, szerezni, hódítani, amikor az izgatja, hogy minél szélesebbre tágítsa határait. Aztán eljön egy időszak, amikor ennek a varázsa szertefoszlik, és az válik fontossá, hogy a határokon belül próbáljam jól érezni magamat. A meglévőt megbecsülni. Az értékekhez ragaszkodni.
– Neked melyek ezek?
– Legelsősorban a család, aztán a néhány barát, sok haver meg a munka. Egy békés este, egy jó duma, egy sikeres műsor. Ha hódításra lenne szükségem éppen, akkor is elég kinyitnom a Nők Lapja becses kimutatását.
