 |
De ne kapkodjunk, mondom sorban!
1. Vettem egy nagy és felháborítóan drága kerti ollót. (Első áldozat: a pénztárcám.)
2. A szerencsétlen férjemmel lecipeltettem a pompás virágot az emeleti teraszról a nappaliba. Az emberem izzadt, vörösödött, majd’ megszakadt, és azóta naponta hajtogatja, hogy kiújult a sérve. (Második áldozat: a párom.)
3. Rohamra indultam, kezemben a hatalmas ollóval (Don Quijote rohamozhatott így a lándzsájával…). – Ne félj, megszépítelek, egészségesebbé teszlek – vicsorogtam a virágra, ő meg úgy érezhette magát, mint amikor a hóhér nyájasan rámosolyog az áldozatára: ne aggódj, percek alatt átsegítelek a túlvilágra!
Először aprócska, négy-öt centis darabokat vágtam le az ágaiból, a hibiszkusz szép lassan alacsonyodott. Távolról is meggusztáltam, hadd lássam, mivé formáltam. – Én a gömbölyűt szeretem, ez a kúp-fazon förtelmes – gondoltam, és egyre vadabbul csattogtattam a nyíró szerszámomat. Megfosztottam a búbjától, így még pocsékabbul festett, mert a közepe behorpadt. Következett az oldalsó gömbölyítés. Gömbölyítettem én, mint egy született gömbölyítő – közben halkan anyáztam magamban, jelzem, csak a tompa olló mamáját szidtam –, mire az érzékeny lelkű virágom fellázadt, és csak azért is csúcsos lett. Megszemléltem a nappali másik végéből: lúdtalpas karácsonyfára emlékeztetett. Megint nekiestem a búbnak… Itt tartottam, amikor felvisított a telefon.
Éjszaka volt, háromnegyed tizenegy. Ki hívhat ilyen késői órán? Bár Amerikában még csak délután öt van… Tán a New York Times tulajdonosa olvasta el egy cikkemet, és addig nem nyugszik, míg meg nem szerez magának…? Vagy a korábbi – értem csöppet sem lelkesedő – főszerkesztőm szállt magába, és most akarja bevallani, hogy az írásaim nélkül nincs értelme az életének…?
– Anyci, tudom, késő van, de gyorsan mondd meg, tudsz-e adni … forintot – csilingelt a gyerkőcöm hangja, aki kiváló pszichológiai érzékkel tud belőlem pénzt kisajtolni. – Ó, persze, drágám, csak most hagyj békén, mert nyírom a hibiszkuszt. – Tündér vagy, jó éjszakát! – Katt.
– Jaj, hol az ollóm? És egyáltalán, mekkora összeget ígértem ennek a büdös kölyöknek? Hej, uramisten, de álmos vagyok, abba kellene hagyni, csak még ezt az oldalt kigömbölyítem valahogy, mert lapos, mint a távol-keleti nők melle. Csatt, nyissz, csatt…
– Normális családokat nem hívnak fel éjszak…– csörtetetett be pizsamadíszben a párom, de nevelő típusú mondatát nem tudta befejezni, mert a tekintete rátévedt a „betegre”. – Te, mondd, hogy, mit, minek, miért, hová, jaj… és mi-a-fenét-csináltál-ezzel-a-gyönyörű-virággal? – hadarta (ordította) némi dadogás után. – Én csak metszegetek, hogy szebb és formásabb legyen – nyögtem szerencsétlenül, mert a hibiszkuszom egyre inkább emlékeztetett egy nagy lavórban lapuló, kopasz csirkére. Összement, mint a gyapjúpulóverem a mosógépben.
A másfél méteres virág a sok gömbölyítéstől alig ötvencentisre zsugorodott. – Még egy ágacskát lenyisszantanék onnan, balról – rebegtem bizonytalanul, de a párom kikapta a kezemből az ollót. – Olyan vagy, mint a politikusok! – dörögte. – Azok azt hiszik, hogy a hivatallal együtt jár a mindentudás, te meg azt gondolod, hogy a fene nagy ollóddal szakértelmet is vásároltál a boltban.
Kiabáltam. Összevesztünk. Kibékültünk. Néztem a virágot, és sírva fakadtam. (Harmadik áldozat: magam.)
A kegyelemdöfést a gyerekek adták meg másnap reggel. A „kopasz csirke” előtt – éjszaka besárgult a maradék pár szál levele – felirat díszelgett: Voltam: virágzó hibiszkusz. Éltem: három és fél évet. A halálom neme: nyírás. A gyilkosom neve: V. Kulcsár Ildikó
Utóirat: Könyörgöm, mondja meg valaki – egy hibiszkusztudor, egy kertimádó géniusz –, hogy lesz-e még virág az áldozatomból?
