2002. Október 30.

Azt hiszitek, könnyû a harmadiknak?

Aki elcsábítja, behálózza, lekapcsolja – mindegy, hogyan fogalmazunk – a másik kedvesét, feleségét, férjét, az olyan, mint amikor meglátsz a gondozott búzatábla közepén egy virágot, és beletrappolsz érte az ápolt vetésbe.

V. Kulcsár Ildikó

Nem törődsz azzal, hogy mennyi élőlény pusztul el a talpad alatt, nem figyelsz arra, mennyi törődést, munkát teszel tönkre másodpercek alatt. Csak az a cél lebeg előtted, hogy a szép virágot magadénak mondhasd.

E furcsa-szép hasonlatot nem én találtam ki, egy hegedűtanárnő – aki szenvedő(!) harmadiknak tartja magát – fogalmazott így.
– Ostoba voltam – magyarázta dúltan –, mire megbizonyosodtam arról, hogy az én drágám „foglaltabb”, mint ahogy mondja (vagy reméli), már róla szólt az életem.

A kedvesem „elaltatott”

– Olyan férfiba szerettem bele, aki egymaga képes volt felpezsdíteni a város zenei életét – folytatja szomorúan. – A huszonkilenc évemmel fiatalnak számítottam a zeneiskolában, naná, hogy melléálltam! Imádtam szervezni, szerepelni, sikert aratni! Vele, érte, mellette. Az éjszakába nyúló tervezgetések, a „mi ketten a világ ellen” tudata, a rengeteg próba összehozott minket. A lobogás, a boldogság egy nyáron át tartott. A felesége leköltözött a nyaralójukba a gyerekeikkel. Ő csak hétvégeken látogatta meg a családját, és egyre szerelmesebben tért vissza. Akkoriban nem volt lelkiismeret-furdalásom, a kedvesem „elaltatott”. Éreztette, hogy nem illenek egymáshoz. A nő nem szerette a zenét, „száraz pénzügyes” volt. Én viszont? Két zenész! Éjszakákon át beszélgettünk, zenét hallgattunk, szeretkeztünk. A szex csodás volt, még az intellektuális vonzódás is eltörpült mellette.

Kulcsa volt a lakásomhoz, akkor jött, amikor akart, úgy élt, mintha két felesége lett volna. Kétszer karácsonyozott, kétszer szilveszterezett.

– Mikor józanodtál ki?

– Tanévkezdéskor. Egy jóakaró figyelmeztette a feleségét, aki őrületes cirkuszt rendezett. Feljelentett a művelődésügyi osztályon – szétverek egy családot –, a kedvesemet megfenyegette, hogy nem láthatja többé a gyerekeit, nekem meg elmondta, hogy nyolcévi házasságuk alatt én vagyok az ötödik szerelem. Ekkor kellett volna kiszállnom.

– De maradtál.

– Két évig tartott még – mondja fáradtan. – Két karácsonyt és szilvesztert zokogtam végig… Úgy beleordítottam volna az áskálódó kollégáim képébe: azt hiszitek, könnyű a harmadiknak? Négyszer költözött hozzám, négyszer ment vissza a családjához. Imádta a gyerekeit. És már mi is veszekedtünk. Tönkrementünk. Tudod, milyen sekélyesen lett vége? Egy kolléganőm szült, ő felvett a helyére egy gyönyörű lányt. Aki, nem ismerve a helyzetemet, nevetve mesélte – épp nekem! –, a „diri” ráhajtott, de neki nem kell a főnök. El tudod képzelni, mit éreztem? Felmondtam, ma már másik iskolában tanítok.

– Megbántad?

– Igen. Érzelmileg kifosztva kerültem ki e kapcsolatból. Írd meg, hogy a nők inkább maradjanak egyedül, minthogy egy ilyen típusú férfiba szeressenek bele! Mert ők alkalmatlanok az együttélésre. Nem képesek felnőni, nem tudják, mi a felelősség, csak a munka szent számukra. Ha találkoznék a feleségével, bocsánatot kérnék tőle. Ma már más férfira vágyom. Csöndesre, nyugodtra. Aki nem lángol, de tartósan szeret, aki mellett megmelegedhetek. Van ilyen?