A kis elsősnek – ha tényleg tekintetbe vesszük testi és lelki állapotát meg szükségleteit – naponta 2-3 órát szabadna csak az iskolában töltenie (és nagyon sokat kellene még szaladgálnia, játszania a szabad levegőn).
Ami pedig a házi feladatot illeti, hadd idézzem a Waldorf iskola alapítójának, Rudolf Steinernek azt a mondatát, amiért még a Waldorf-tanárok is sokszor neheztelnek rá: „Kevés feleslegesebb dolgot ismerek az életben, mint a házi feladat!”
Én ezzel a mondattal – az alsó tagozaton kiváltképpen – teljes mértékben egyetértek! Meggyőződésem – és a vizsgálatok is ezt látszanak igazolni –, hogy a fontos dolgoknak a gyerek és tanítója között, az iskolában kell megtörténnie, és az iskolai ügyeket egy egészséges iskolarendszerben a gyerek nem viszi haza a családjába. A feladatokat sem!
Ha tekintetbe vesszük a realitásokat, akkor is azt kell mondanunk, hogy a kis elsős, ha nem napközis (ami nagyon jó lenne neki), akkor maximum tíz-tizenöt percnyi házi feladatot vihetne magával, amelyet lehetőleg egyedül old meg, de ha kéri, a szülő segít, és ha a házi feladat megoldása rossz, azért nem büntetés jár, hanem a félreértés együttes kinyomozása, majd a felismerés örömével elvégzett javítás. (Ha a gyerek napközis, akkor semmit se vigyen haza!)
Hétvégére pedig, természetesen, semmiféle házi feladat nem volna adható, hiszen ez a kikapcsolódás és a regenerálódás – remélhetőleg családdal töltött – ideje.
Ezzel szemben gyakorta hallunk hétvégére feladott százhúsz példás házi feladatokról – (!) gyakorlás címén (!) – és hallunk (de szerencsére sokkal ritkábban) „matematikai és írásbeli házi feladatok”-ról is, melyeket az óvodában (!) adtak fel.
Ilyesmire csak akkor kerülhet sor, ha a gyerek testi és lelki fejlődéséről nem tudunk semmit – vagy amit tudunk, azt nem vesszük tekintetbe.
Gyuszinak tehát igaza van, ha vasárnap bejelenti, hogy nem csinálja meg a hétvégi házi feladatot. Én ezt egészséges ellenállásnak nevezném, amellyel Gyuszi öntudatlanul védi testi és lelki egyensúlyát. Valami ellen, ami ezt az egyensúlyt meg akarja bontani, valami ellen, ami testileg és lelkileg károsítaná Gyuszit, ha hajlandó volna alkalmazkodni. Az, hogy Gyuszi sír, hogy nem lesz kész a leckéje, nem valami egészen másfajta viselkedés, hanem ugyanennek a testi és lelki állapotnak a fonákja. Még vívódik, még szeretne alkalmazkodni, de érzi, hogy nem bír, nem akar, nem tud.
Ami pedig a fekete – zöld, piros – és egyáltalán bármilyen színű pontokat, továbbá a pecséttel nyomott tündéreket, rókákat, törpéket és boszorkányokat illeti: tudomásom szerint első osztályban nincs osztályozás! Márpedig ezek a pontok és rókák osztályzatot helyettesítenek. Alkalmazásuk – meggyőződésem szerint – hiba, és csak látszólagos fegyelmezési és értékelési eszköz.
Igaza van Gyuszinak: „Nem csinálom meg, egy fekete pont nem a világ, utálok házit írni.” Igaza van abban is, hogy ezek a módszerek alkalmasak arra, hogy „kicsinálják” a gyerekeket. És magának is igaza van, amikor egy kis puszilgatással – az érzelmi biztonság megadásával – veszi rá mégis Gyuszit, hogy reggel „szépen megírja” – de tudnia kell, hogy csak azért megy ilyen jól, mert tulajdonképpen, egész éjszakai pihenés után, ez már az „iskolai”, délelőtti gyakorlás része.
