Huszonkét évig harmadik…- II. rész

Elmúlt ötven, ma is ízig-vérig nő. Nagy, kék szeme, arányosan telt termete, határozottsága most is vonzza a korban hozzáillő férfiakat. Ő nem bánt meg semmit, ha újból huszonéves lenne, újból igent mondana… Pedig a kezdet szokványos volt. A művelődési ház sikeres (ötvenéves) igazgatója kemény csatákat vívott a fiatal, nagyszájú munkatársnővel. Kritizálta, „pattogtatta”.

Ám amikor a lány (pontosabban: fiatalasszony) kitette a szűrét a hűtlen férjének, a főnök felfigyelt arra, hogy a férfikollégák sorra „ráhajtanak” a válófélben levő, csinos nőre, aki dühösen zavarja el a jelentkezőket. Közben egyre fogy, alig ötven kiló. Válás, vizsgák az esti egyetemen, ennek ellenére rendszeresen benn marad késő estig, és dolgozik. Mit tett a férfi? Ő is dolgozott estig, közben beszélgettek. Kollégákról, politikáról, mindenről… Mint a régi barátok. Majd, amikor a lány egy téli reggelen megérkezett Galyatetőre, hogy ott töltsön el egy hetet a szabadságából, képeslap várta. „Ha akarja, szívesen meglátogatom. Hívjon fel!” Megdöbbent. A képeslap már nem a barátságról szólt… A férfi megérkezett. És vele a szerelem.

– Egy hihetetlen munkabírású, zseniális polihisztor csábított el, aki mellett nem lehetett unatkozni – meséli Zsóka. – Tetszett, hogy nagy karriert fut be, hogy kiállításokat, klubokat szervez (velem), meg táncol, farag, énekel. Egyáltalán nem érdekelt, hogy jóval idősebb, az is csak az első évben fordult meg a fejemben, hogy teljesen birtokolnom kellene, de azután végiggondoltam: nincs jogom kisemmizni a nálam öregebb feleségét! Tehát berendezkedtünk egy rendhagyó „házasságra”. Kulcsa volt a lakásomhoz, akkor jött, amikor akart, úgy élt, mintha két felesége lett volna. Kétszer karácsonyozott, kétszer szilveszterezett. A legközelebbi barátai tudtak rólam. Jártunk színházba, társaságba, sokat utaztunk. Olaszország volt a kedvencünk.

– És a feleség?
– A párom öntörvényű volt. Az asszony megszokta, hogy hetekre eltűnik, hogy nem tudja, hol van és miért. Ráadásul a legjobb barátja azt mondta, hogy én tartom össze a házasságukat. A színre lépésem előtt hisztériás, rabiátus ember volt, egyik nőügyből a másikba sodródott, ám mellettem lehiggadt. A létem tette lehetővé, hogy az asszony – a haláláig – kibírja mellette.

– Eszerint ő „elköltözött”.
– Nem volt hetven, amikor meghalt. Ketten jártunk be hozzá a kórházba, a felesége és én. Rajtunk kívül csak a lányát viselte el néhány percre. Mi – a két asszonya – ápoltuk. Én láttam utoljára…
– A feleség tudta, hogy te vagy a harmadik?
– Számomra ő rejtély. Gyakran hívjuk egymást, a család barátjának tart, én nem szembesítem a valósággal. Minek bántsam? Azt sem kell tudnia, miről mondtam le a férje kedvéért.

– Miről?
– Imádom a gyerekeket, mégsem szültem. Szerettem volna társsal élni, egyedül élek.
– Megérte?
– Több, tartalmasabb, szebb volt ez, mint egy házasság.

Ha két ember egymásnak teremtetett

– Amikor a gyerekeid kicsik voltak, ki vitte őket óvodába? Kik ültek a szülői értekezleteken? – kérdezi a kislányos alkatú, harmincas óvónő, én nemigen értem, mire akar kilyukadni, hiszen azért találkoztunk, hogy a házasságáról beszélgessünk. – Főleg én vittem a gyerekeket, a szülői értekezleteken is mi, anyák nyüzsögtünk – felelem csodálkozva. – No, látod – mondja diadallal –, magam is ezt tapasztalom évek óta. Egy kivétel akadt a csoportjaimban. Bence! A beszoktatás idején a papája kuporgott az apró széken, ő hozta, ő vitte. Ez az anyalelkű apa már öt éve a második férjem – jelenti ki boldogan –, ő az a férfi, akit nekem teremtettek az istenek.

– És mit csinált eközben Bence édesanyja? – kérdezem.
– E nem túl diplomatikus kérdést én is feltettem egy anyák napi ünnepségén, ahová a papájával érkezett a kisfiú – mosolyodik el az emléktől. – A nagydarab férfi zavarba jött. „Kedves Ági néni, a feleségem dolgozik. Egy külföldi cég marketingigazgatója, most is Németországban van. Én egyszerű mérnök vagyok, ő pedig sikerasszony”!

Bence már iskolába járt, amikor az édesapa felkereste Ágit. Ideges volt és kétségbeesett. – Magát annyira szerette a fiam, segítsen! Éjszakánként bepisil, sír, nem szereti a tanítónőjét! – Az édesanyja most sem segít? – kérdezte Ági élesen. Péter legyintett. – Ugyan már, külföldön van! De nekünk jobb így, mert itthon csak dühöng. Azt mondja, hogy a gyerek olyan hülye, mint én – felelte a férfi szégyenkezve. Ági segített. Többször beszélt a kisfiú tanítónőjével, elvitte a gyereket a nevelési tanácsadóba, és közben… Közben egymásba szerelmesedtek Bence édesapjával.

Péter felesége nemigen bánta a válást, inkább megkönnyebbült, hogy az ő köreihez képest nem elég előkelő férjétől megszabadul. Külföldön él, tartásdíjat nem fizet, csak arra tart igényt, hogy nyaranta egy hónapot nála töltsön a fia. – Nem haragszom az elődömre – mondja Ági. – Tehetséges, gyönyörű, de nem lett volna szabad férjhez mennie, gyereket szülnie, mert nincsen lelke… Ám az én első férjemnek majdnem sikerült az őrületbe kergetnie a válásunkkor – sóhajt nagyot –, pedig a mi házasságunk üresebb volt Péterénél. Se szex, se érzelem, se gyerek. Ivott, kártyázott, lenézte a munkámat, kotlóstyúknak csúfolt.

Ám, amikor megtudta, hogy van valakim, megpofozott, megerőszakolt, Pétert életveszélyesen megfenyegette… Végül csak úgy volt hajlandó válni, ha a lakás az övé marad. Beleegyeztünk. Kölcsönt vettünk fel – alaposan eladósodtunk –, hogy legyen rendes lakásunk. De nem érdekes, szeretjük egymást! Bence velünk él, imádom, öt hónap múlva megszületik a kisöccse… Mondd, mindennek ismeretében el lehet ítélni engem azért, mert elcsábítottam Pétert a feleségétől, és őt azért, mert elvett engem a férjemtől?

Bajor Imre – a szerető

– Még legénykoromban – azaz nem tegnapelőtt – szerettem azokat a kapcsolatokat, ahol én voltam a plusz egy fő. A harmadik. A gaz szerető. Azok a házasságok, amelyekbe így beléptem, már fáradtak voltak, megromlottak, kiürültek. Én soha nem csábítottam, ígérgettem, fogadkoztam, az illető hölgy pontosan tudhatta, hogy amit személyemmel kap, az nem valami főnyeremény. Én sem vagyok könnyű, a természetem sem könnyű, az életem sem könnyű, így neki sem lesz könnyű. Hogy miért mentek bele mégis? Talán, mert számukra még így is jelenthetett valamit ez az egész. Később aztán persze, többször kiderült, hogy az ilyen kapcsolat számomra sem fenékig tejfel.

Egyrészt nagyon hamar elsekélyesedik az az együttlét, amely csak abból áll, hogy kölcsönkért kérókban találkozunk félórákra, és csak eszünk, iszunk, szerelmeskedünk. Másrészt zavart a kimondott-kimondatlan elvárás, hogy nekem folytonosan brillíroznom kell, mert, ha nem tudok folytonosan csúcson járva teljesíteni, akkor mi a fenének az egész? Kielégítetlen maradni otthon is tud, ahhoz minek kellek én? Ez nagyon terhes lett egy idő után. Jártam úgy is, hogy számomra vált érzelmileg sokkal komolyabbá a kapcsolat, mint ahogyan elkezdődött.

Ilyenkor meg rendre szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy én csupán szeretőnek kellek, nem társnak. Annyira azért nem vagyok jó, hogy egy magamfajta komédiás miatt felrúgja, megváltoztassa az életét. Inkább választotta az addigi kihűlt, örömtelen, de már bejáratott, megszokott házaséletét. Én pedig ott maradtam megsebezve, elhagyott szeretőként. Amíg egy varázslatos pillanatban nem nézett rám egy elhanyagolt, gyengédségre, szenvedélyre vágyó asszony…

A világ nem fekete-fehér

Dr. Lovas Zsuzsa pszichológus:
– A világ nem gonoszokból és szentekből áll, soha nem fekete-fehér. Nem lehet úgy leegyszerűsíteni a jelenséget, hogy minden „harmadik” aljas, a feleségek, férjek pedig ártatlan áldozatok. Családterápiás és mediációs (ez utóbbi is házasságmentő módszer) tapasztalatom szerint, a szerelmi háromszögek főszereplői – némi leegyszerűsítéssel – három csoportra oszthatók.

A legkisebb csoportba azok tartoznak, akik a személyiségük, múltjuk vagy neveltetésük eredményeként szinte félnek a biztonságtól, az állandóságtól, mindig szükségük van valamilyen pótszerre, külső kapcsolatra. Menekülnek a valóság elől, nem bírják a felelősséget, vagy egyszerűen éretlen személyiségek.

A legnépesebb csoportba azokat sorolhatjuk, akik nem élnek rossz párkapcsolatban, valami mégis hiányzik. Ezt a hiányt nem próbálják meg a társukkal „kibeszélni”. Nem veszik a fáradtságot arra, hogy feltárják a konfliktusok okait, hogy megfogalmazzák a hiányérzetüket – nem ilyen szexre vágynak, szeretnének felnézni a társukra, vagy szellemi partnert találni benne…–, inkább az egyszerűbb megoldást választják: keresnek egy harmadikat, aki pótolja a hiányt. Nem gondolnak arra, hogy az „egyszerűbb” megoldás sokkal több komplikációhoz vezethet…

A harmadik csoportba tartoznak azok, akiknek rossz a párkapcsolatuk, de ezzel nem akarnak szembesülni. Ők azok, akik ilyesmiket mondanak: istenien megvoltunk, nem volt közöttünk probléma, amíg ez a… – és jönnek a válogatott jelzők – be nem tört az életünkbe. Nos, ez így lélektani képtelenség. Ha egy pár teljes összhangban él, akkor ott nincs keresnivalója egy harmadiknak, mert a párnak nincs „szabad vegyértéke” a külső kapcsolatokra.

A harmadik szerepében megjelenőket sem lehet egy kalap alá venni. Más a helyzet, ha a harmadik magányos, és más, ha ő is párkapcsolatban él. Ráadásul sok harmadik maga is áldozat. Gyakran hitegetik őket, hazudoznak nekik. „A feleségem (férjem) nem szeret, rosszindulatú, kiforgat, előbb-utóbb elhagyom, veled fogok élni.” A harmadik meg hagyja magát becsapni. Ám a legnagyobb csavar ezekben a történetekben az, hogy a feleség (férj) a csábítóra haragszik. Ő a bűnbak. Pedig a feleséget (férjet) nem a harmadik csalja meg, hanem a saját társuk! Tehát az ok elsősorban a párjukban és a kapcsolatuk minőségében keresendő.