– Mivel egyedül küldtek ki, arra következtetek, hogy korábban is jártál a tengeren túl.
– Washingtonban töltöttem fél évet ösztöndíjjal, azóta és előtte is többször jártam az Egyesült Államokban. Los Angelesbe például egy, azóta félresikerültnek bizonyult kapcsolat miatt majdnem ki is költöztem. Jártam Floridában és utazgattam San Franciscóban. New Yorkban hat évvel ezelőtt jártam utoljára. Most nagyon szemet szúrt az, hogy mennyit változott. Nem a város filmekből jól ismert külseje, hanem az ott élők. Néhány évvel ezelőtt, ha valaki neked jött a járdán, akkor mérgesen nézett rád, és továbbment; ma ilyesmi nem történhet meg. Szóba állnak egymással az emberek.
– Félnek?
– A publikált felmérések szerint a New York-iak kétharmada egy évvel a merénylet után még mindig tart attól, hogy lesz folytatás. Ha nem is ott, de valahol Amerikában. De – ez az amerikai mivoltukból is adódik – nagyon büszkén viselkednek. Nem kisebbítették a tragédiát, de nem is siránkoztak. Fölálltak a padlóról, és élnek tovább. A Wall Street-i brókerek mindennap amellett a kápolna mellett mennek dolgozni, amelynek a kerítésére az áldozatok pólóit, cipőit, szemüvegeit és a nekik szóló búcsúüzeneteket akasztották. Nekem személy szerint nem is az ikertornyok helye, inkább ezek a holmik, a halottak legszemélyesebb tárgyai voltak a terrortámadás legmegrázóbb mementói.
– Furcsa hely ez az Amerika. Lennél kint riporter?
– Ha most kapnék egy ösztöndíjat, akkor valószínűleg a kávéfőzésnél kellene kezdenem. Na jó, lehet, hogy faxolhatnék is. New Yorkban összefutottunk Bombera Krisztával, akivel még az ELTE média szakáról ismerjük egymást. Jóban vagyunk. Egy kicsit kifújtuk magunkat munka után, és arról beszélgettünk, hogy Amerikában huszonnyolc-harminc évesen messze nem tartanánk ott, ameddig itthon eljutottunk. Ott, ha valaki nagyon tehetséges, huszonhat-huszonhét évesen talán elkezdhet dolgozni az egyik nagy nemzeti tévétársaságnál: a CBS-nél, az ABC-nél, vagy az NBC-nél. Dan Rather, akiről az előbb beszéltem, most ötvenöt körül jár, huszonhét évesen kezdett a CBS-nél dolgozni.
– Itt meg lassan ti vagytok a „nagy öregek”.
– A „nagy öregek” nálam ott kezdődnek, hogy Baló György és Elek János. Tény, hogy amikor a kereskedelmi televíziók elindultak Magyarországon, akkor gyorsan kellettek olyan emberek, aki nem tehetségtelenek, mobilizálhatóak, és nem kötelezték el magukat egyik rezsim mellett sem. Én is akkor kerültem a tévéhez.
– Nálatok ez volt a „fényes szelek nemzedéke”.
– Lehet. Senkit sem irigyelek, aki most kerül ki a médiaiskolákból.
– A barátod – pontosabban a vőlegényed – nem izgult, amikor elmentél merénylet évfordulót közvetíteni Amerikába?
– Dehogynem. Viszont még sosem mondta, hogy ne csináljak valamit, ami számomra szakmailag fontos. Sőt, büszke volt rám, amikor szóltak az ismerősök, hogy látták a tudósításaimat, és tetszett nekik.
– Ő is néz a tévében?
– Igen. Mivel a Színművészeti Egyetem tévérendező-szerkesztő szakán másodéves, szakmailag is figyeli, amit csinálok.
– Hesz Mátéról van szó, aki már méreteinél fogva sem lesz tekintélytelen rendező, ráadásul, mint közismert, nagyon komoly pofonokra képes. Tudom, hogy tudni illik, de fogalmam sincs, hogy találkozott a híradós lány és a kétméteres vízilabdás?
– Ez legyen a legnagyobb fehér folt a műveltségeden! Még hírolvasó voltam három évvel ezelőtt egy késő esti műsorban, ahol egyik alkalommal dr. Gyarmati Andrea volt a vendég. Máté elkísérte édesanyját a felvételre, aztán meg ott rakoncátlankodott. A nagy hátával véletlenül lekapcsolta a villanyt a vezérlőben, jött-ment, nem zavartatta magát. Akkor szúrt ki magának. Ő ugyan azt állítja, hogy már korábban is látott a televízióban, de akkor, ott, élőben úgy döntött, hogy komolyan érdekelné ez a leányzó. Megszerezte a mobilszámomat, és több mint egy hónapig küldözgetett SMS-eket. Nem tolakodó, nagyon helyes üzenetek voltak, amelyekre, nagyon szégyellem, de nem válaszoltam.
– Tudtad, ki üzenget?
– Nagyjából sejtettem, de mivel első adásaim egyike volt, amikor ő meglátott, én akkor egész másra figyeltem. Ráadásul épp egy nagy szakítás utáni időszakában tartottam. Végül megelégelte a hallgatásomat, elhatározta, hogy ismét bejön a szerkesztőségbe, és „személyes varázsával” próbál hatni rám. Sikerült. Beszélgettünk néhány percet, s közben egy helyes, szimpatikus srácot láttam, akinek volt humora, nyílt volt a tekintete. Amikor meghívott ebédelni, azt válaszoltam: jó. Azóta működik.
– Hogy élted meg Mátéék országos botrányt keltő medencei verekedését? A bunyó képeit minden újság címoldalon hozta, az összes tévé közvetítette a véres jeleneteket, és abban mindenki egyetértett, hogy minimum nem volt szép.
– Ez egy nagyon hosszú történet, amelynek fontos elemei azóta sem jelentek meg sehol. Mátéék ugyanis néhány dolgot nem mondhattak el a nyilvánosság előtt arról a provokációról, amelyet a másik oldalról kaptak. Remélem, eljön az idő, amikor megvédhetik magukat. Persze, semmi sem menti fel őket a felelősség alól. Legfeljebb más megvilágításba helyezi a történteket. Azon a meccsen én is ott voltam, remegő gyomorral mentem ki az uszodából. Ráadásul este dolgoztam, tehát nekem kellett felkonferálnom. Nem volt egyszerű. Elítélem az erőszak minden formáját, viszont tudom, hogy mi van a háttérben. De abban nem vagyok biztos, hogy a valódi okokról nekem kell-e először beszélnem.
– Nyilván nem, az viszont tény, hogy egy végletesen agresszív jelenet részese volt a barátod, akit te nyilván nem erről az oldaláról ismertél meg. Ilyenkor mi zajlik le egy szerelmes nőben?
– Nyilván nem esett jól, hogy így látom Mátét, ugyanakkor ő soha életében nem emelt és nem is emelne kezet senkire az uszodán kívül. Sajnos, akadt olyan férfi az életemben, akiről el lehetett mondani, hogy „passzív agresszív”. Ismerem ezt a fajtát. Máté viszont az egyik legjámborabb, legnyugodtabb ember, akivel valaha találkoztam. Szeretetreméltó, normális, nagyon intelligens fiú. Rengeteget beszélgettünk a dologról, nem volt könnyű időszak, és főleg azért nem, amit ő kapott, és kap folyamatosan a verekedés miatt. Vadidegen emberek képesek felületes ismeretek alapján végletesen ítélkezni. Az eset kapcsán én is nagyon sokat tanultam. Azóta tudom, milyen a dolog másik oldalán állni.
– Próba volt?
– Talán. Ha az volt, sikeresen teljesítettük. Nemrég beszélgettünk erről, és elmondta, milyen jólesik neki, hogy kiállok mellette. Lehet, hogy nekem más a véleményem egy helyzetről, annak megoldásáról, de próbálom megérteni, hogy ő mit miért tesz. Jól ismerem őt, tudom, hogy milyen, és hiszek benne.
– A vőlegényedről esett már szó, de az anyósjelölted sem ismeretlen. Máté édesanyja Gyarmati Andrea, legendás úszónk, aki ráadásul Székely Éva lánya, plusz kiváló gyermekorvos, gyakorta látni a tévében, újságokban. Nem félelmetes egy ilyen család?
– Tény, hogy Andrea és Máté egészen különleges kapcsolatban van egymással, amely nem csak szülő-gyerek viszony, hanem baráti is. Máté nem választana olyan barátnőt, akit az édesanyja nem fogadna el. Én vagyok az első nő, akihez odaköltözött. Úgy is mondhatnánk, hogy én voltam az a „gonosz hárpia”, aki elszakította a fiút az édesanyjától. Már hónapok óta együtt voltunk, szerelmesen, de még mindig nem találkoztam Andreával. Kezdtem azt hinni, hogy nem kíváncsi rám. Aztán kiderült, hogy ő ugyanezt gondolta rólam. Persze, Máté intézte így. Aztán kicseleztük. Amikor Máté három hétre elutazott edzőtáborozni Ausztráliába, Andrea fogta magát, és fölhívott, hogy menjünk el vásárolni, kávézni. Igazi női program. Be is jött. A kávét már úgy ittuk együtt, mintha születésem óta ismernénk egymást. Nagy szerencsém van, mert amikor megkérdezik, hogy bírom egy olyan családban, ahol élő legendák kerülgetik egymást, nem is értem, mire gondolhat, aki ezt nem érti. Hogy lehet Andreával nem kijönni? Öt éve vesztettem el az anyukámat, aki lelkiekben nagyon hasonlított hozzá. Amikor már nem is számítottam rá, akkor találtam egy anyukát. Ha az édesanyám lát minket, biztos örül, hogy így megtaláltuk egymást.
