Csak az egyik, a legélesebben fogalmazó levelet idéztem a sok közül, amelyet szülők, pedagógusok írtak ebben az ügyben. Volt, aki a pedagógust – és az iskolát – ítélte el, volt olyan is, aki az anyát, hogy ezt az ügyet a fiával intéztette (ami nem egészen igaz, hiszen amikor az eredetileg 6-700 forintos színházjegy 1400 forintosra változott, ő írt levelet a pedagógusnak, melyben elnézését kérte, hogy gondot okozhat, de közölte, hogy a gyerek nem tud elmenni).
És volt más is, aki az én tanácsomat helytelenítette “nagy felháborodással”, hogy tűrésre biztatom a szegény embert. Mert: “Nem lehet tűrni a gyerekek megalázását; milyen felnőtt lesz belőle, erre önnek is gondolnia kellene!” Nagy nyilvánosság elé kell vinni az ügyet, és ki kell harcolni az anya igazát, tanácsolta a levélíró, majd ezzel zárta levelét: “Ha ebbe beletörődünk, valóban el kell hagyni ezt az országot, és odamenni élni, ahol még segítik a szegényeket, nem pedig megalázzák.”
Egyetértek. Hozzáteszem: a gyerekek bármiféle megalázása az iskolában mindig – fegyelmi ügyekben is! – tanári tehetetlenségből, hozzá nem értésből, az elemi pszichológiai tények semmibevételéből fakad.
Mit mondhatok mentségemre?
Egyrészt azt, amivel annak idején válaszomat kezdtem: “Szeretném azt hinni, hogy mindaz, amit ír, nem is lehet igaz. Ilyesmi nem fordulhat elő… És közben tudom – a leveléből is és más esetekből is –, hogy mindez pontosan így történt.”
Majd a gyermeki jogok Egyezményére hivatkoztam a tanárnő intézkedéseit illetően – “a Csepeli ezentúl egyetlen szabadidős programra se jöhessen velünk” –, és az olvasó tudomására hoztam, hogy a tanárnőnek ehhez az intézkedéséhez “egyszerűen nincs joga”!
De azután belebotlottam abba a kérdésbe, amely pszichológusok közt is gyakorta vita tárgya. Ilyen esetekben vajon a hozzánk forduló anya, szülő gyerekének személyes érdekét kell-e elsősorban szem előtt tartanunk, ennek az egyetlen gyereknek kell az adott helyzetben és pillanatban valamiféle megoldást találnunk (egy hetedikes gyereknek a hetedik osztály végén, aki nem akar új iskolába menni, amiről mi is tudjuk, hogy mindig milyen nehéz beilleszkedést jelent), vagy harcba kell mennünk, felhasználva a panaszkodó szülőt és a megsértett gyereket, a társadalmi igazságért?
Biztos vagyok benne, hogy a társadalmi igazságért és ezen belül a gyerekek jogaiért folytonosan küzdenünk kell, de nem hiszem, hogy ebben a küzdelmünkben fel szabadna használnunk egy gyerek személyes sorsát, ahelyett, hogy neki segítenénk, számára találnánk meg a lehető legjobb, a legkevésbé megsebző megoldást.
Válaszom végén – bizonyára félreérthetően – azt írtam, hogyha a gyereket nem hozzuk el az iskolából (ez volt ugyanis első tanácsom, bár ismerem az új osztályba lépés nehézségeit), akkor “marad a passzivitás, a némaság, melyet itt Magyarországon oly gyakran kényszerülünk gyakorolni”. Nem gondolnám, hogy a szakembereknek vagy a közszereplőknek is némán kellene tűrniük, én itt a szülők kiszolgáltatott helyzetéről beszéltem, a gyerek felől néztem a kérdést, mivel sajnos, tudom, amit az anya is tapasztalt, hogy a pedagógusnak – és az iskolának, mint “hivatalnak” – milyen eszközei vannak (jelenleg még, sajnos) a gyerek életének megkeserítésére.
De fontosak a fent idézett levelek: helyesen mutatnak rá arra, hogy ezeket a visszaéléseket, mi, az adott ügyben éppen nem érintett szülők és szakemberek nem tűrhetjük el. (Ez a fajta szolidaritás ma Magyarországon még nincs igazán jelen. Pedig e nélkül legsúlyosabb, legégetőbb társadalmi kérdéseinket nem fogjuk tudni megoldani.)
